Útravaló – zárt és nyitott családok

Ha egy dologban biztosak lehetünk, az az, hogy az élet újra és újra olyan helyzetek elé állít, amelyek döntésre, változásra kényszerítenek. Úgy tűnik, mintha egyesek sokkal könnyebben vennék az akadályokat, mint mások. Mintha több bátorságuk lenne belevágni valami újba, otthagyni valami régit. A családi háttér, amelyből jövünk, akár egy életre szóló muníciót szolgáltat arra, ahogyan a kapcsolatainkat, konfliktusainak, megoldandó nehéz életszakaszainkat kezeljük. Családunk állapota, struktúrája, története valahol mélyen raktározódik bennünk, és sokszor észrevétlenül befolyásolnak minket reakcióinkban, viszonyulásainkban, döntéseinkben. Nem lehet az egyénre a családja nélkül tekinteni, hiszen mindenki a saját családi rendszerének része, minden, amit tesz, hatással van a rendszerre és fordítva. A családi szokásrendszerek kutatása során megkülönböztethetünk nyitott és zárt családokat, mely kategorizáció alapja lényegében a szülők viszonyulása és e viszony kommunikációja gyermekük felé.

Képzeljük el (talán ismerős is), hogy mindig az van, amit a szülő mond. Annak kell történnie, amit a szülő szeretne, ellenkező esetben büntetésre számíthatunk. “Én mondom meg, hogy kell ezt csinálni, ne szólj bele!” – hangozhat el a szülő szájából egy zárt családban, lényegében bármilyen helyzetben: házi feladat ellenőrzése, ebéd vagy játék közben. Gyerekként ezt hallva szinte belénk ég, hogy az önállóság, az autonómia, a kreativitás megnyilvánulásait jobb, ha elfojtjuk magunkban, mert biztosan nem vezetnek jóra. Indulatot vagy neheztelést vált ki a másikból, az önérvényesítés próbálkozásai kudarcba fulladnak. Természetesen most a hangsúly azoknak a viselkedéseknek a megtorlásán van, ahol a gyerek különösebb következmény nélkül szabadon választhatna. Miért ne engedhetné a szülő, hogy a gyerek válassza ki, mivel és hogyan szeretne játszani? Vagy hogy mennyi krumplipürét szeretne enni a főételhez?  A zárt családrendszerekben az omnipotens szülő a gyermek autonómiáját nemhogy nem jutalmazza, hanem egyenesen bünteti, mert a gyerek önállósága az ő autoriter helyzetét veszélyezteti. Saját énjét a zárt családban működő szülő leértékeli, a valóság helyett egy vágyott helyzetet próbál megvalósítani, ezt vetíti ki a külvilágba. Ha nem az történik, amit elképzelt, tehetetlennek érzi magát, ettől megrémül és ingerült (akár bántalmazó!) lesz. Nemcsak mint jól megtanult leckét cipeljük magunkkal ezt a tapasztalatot akár egész felnőttkorunkban, hanem a gyakorlástól is megfosztjuk magunkat, tehát nem is alakul ki jó stratégia az önérvényesítésre. Ha úgy növünk fel, hogy azt tapasztaljuk, hogy a szülő mindenható, csak neki vannak elfogadható megoldásai és válaszai, csekély az esély arra, hogy egészséges önértékelést alakítsunk ki magunkban. Ez az alapélmény önmagunk hatékonyságával kapcsolatban nyilvánvalóan kihat arra, ahogyan az életünkben felbukkanó változásokat kezeljük. Kifejezetten nehéz lehet arról dönteni, hogy például egy munkahelyi vagy párkapcsolati helyzetből, amelybe beragadva érezzük magunkat, kilépjünk-e, és ha igen, akkor mikor és hogyan. Különösképpen nehéz ez egy olyan embernek, aki az élete első felében arról kapott visszajelzést, hogy amit kitalál/csinál, az sosem megfelelő, vagy egyenesen rossz.

A kreatív megoldások felszabadult helyzetben születnek. A nyitott családokban a gyermek megélheti belső szabadságát, megízleli, milyen érvényesülni a környezetében. A szülő a gyermek autonómiáját nem megtorlással, hanem örömmel fogadja, egyenesen biztatja. „Milyen ügyesen bekötötted a cipőfűződet!” – reagál egy nyitott családban a szülő ahelyett, hogy azon bosszankodna hangosan, hogy a gyerek miatt késésben vannak. Nagyon fontos különbség, hogy a zárt családokkal szemben itt a szülő mottója ez: „legfeljebb tévedek”. Óriási értéke van ennek a – mind egymáshoz, mind önmagunkhoz való - hozzáállásnak, ugyanis mentesít a bűntudattól, az önvádtól, és az attól való félelemtől, hogy megint elszúrok valamit. A nyitott családrendszerben a gyermek megélése az, hogy nyugodtan próbálkozhat a probléma megoldásával, előbb-utóbb majd csak sikerrel jár. Felnőttként is könnyedebben és szívesebben kísérletezik különböző megoldási stratégiákkal, mert nem lebeg a feje felett a büntetéstől való félelem. A változás és a változtatás alapvető képessége fejlődik ki valamiféle rugalmassággal társulva, hiszen ha elsőre nem működik valami, lehet tovább próbálkozni, s majd végül összejön. Ez a szülői viselkedésminta, miszerint tévedni emberi dolog, különösen serdülőkorban fontos pozitív példa. Az adaptív szülő rálát a saját viselkedésére, hajlandó belátni, ha tévedett, és ami még fontosabb, ha hajlandó változtatni a hozzáállásán, akkor a gyermek is ezt a viszonyulást sajátítja el és alkalmazza később. Ezzel az elfogadó szemléletmóddal önmagunk és mások hibáztatása, büntetése is elkerülhető. Ez az igazi szabadság.