Úgy beszélni, hogy az építő legyen! Az asszertív kommunikációról...

„Nem igaz, hogy már megint nem mosogattál el, miközben a belem kidolgozom!” – barátságtalan, számonkérő, de akár támadó mondatként is értelmezhető. Vérmérsékletünktől függően reagálunk egy ilyen mondatra: védekezünk, magyarázkodunk, esetleg visszatámadunk. Miközben lehet, hogy a közlőnek nem is a halom mosatlan az igazi baja, hanem az, hogy fáradt, nehéz napja volt a munkahelyen, esetleg figyelemre, törődésre vágyik. Talán azt is mondhatta volna, hogy „drágám, pocsék napom volt, nagyon elfáradtam a munkában, elszomorodtam, hogy idehaza sem tudok szusszanni egyet, mert szalad konyha.”

Hogy hogyan és mit mondunk, az alapvetően befolyásolja emberi kapcsolatainkat. A legfontosabb, hogy valóban azt mondjuk el, ami foglalkoztat, bánt minket. Ami nem mindig könnyű. Hiszen úgy nőttünk föl, hogy tudjuk: mit illik és mit nem. A családi hagyományok befolyásolhatják azt, hogy ki merjük-e fejezni valódi vágyainkat, vagy inkább meg se merjük említeni és közben titokban, csöndben sóvárgunk azután, hogy a másik végre magától kitalálja. És ha mégsem teszi, akkor pedig duzzogunk… Pedig még mondásunk is van arra, hogyha nem beszélük, akkor annak milyen következménye van: néma gyereknek anyja sem érti a szavát.

Ma gyakran hallani: kommunikálj asszertíven. Köznyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy saját érzéseinket, igényeinket, szükségleteinket tudatosítjuk és ezt úgy képviseljük, mondjuk el, vállaljuk fel magunkat, hogy a másik felet sem bántjuk meg, nem bíráljuk a személyét. Az asszertivitáshoz tartozik, hogy a másik felet is meghallgatjuk, elfogadjuk az ő igényeit, érzéseit.

Nem könnyű asszertíven beszélni, hisz pontosan ismernem kell a saját érzéseim, tudnom kell, mire van szükségem és mindezt világosan, nem bántóan közöln, még pedig én-üzenetekkel. Azaz én hogyan érzem magam, hogyan érint az eset, nekem mire van szükségem.

Nem biztos, hogy azonnal menni fog, de gyakorlással lehet erősíteni ezt a készségünket!