A terapeutával együtt identitást is választunk

Amikor pszichológust választasz, identitást is választasz.

Tudom, kemény szavak ezek. Annyira kemények, hogy elsőre akár áldozathibáztatónak is tűnhetnek. Pedig nem azok. De kezdjük az elején! Egy nagyon fontos, jó írást olvastam a minap. Egy - ahogy mondani szokás - jól funkcionáló pszichiátriai beteg tollából. A szerző, akit az egyszerűség kedvéért most Évának nevezek, magasan kvalifikált, jogvégzett, feleség, anya. És nagyon mérges. Jogosan. Csak, hogy stílszerű legyek. 

Éva elment egy népszerű pszichoterapeuta előadására. És most rövid idézet következik: "Tudtam, hogy utána dühöngeni vagy sírni fogok, és nem azért, mert majd megtudom, amit eddig is tudtam, és ezért aztán kár volt a tizennégyezer forint. Hanem azért, amiket majd a pszichiátriai betegségekről, illetve azok nemlétéről mond, olyan pofátlan magabiztossággal – szakértelem, orvosi diploma, jártasság nélkül – hogy a pofám leesik, és mondanám ezt szebben, ha lehetne. Ha nem tájékoztatna félre, befolyásolna olyan embereket, akiknek esetleg tényleg pszichiátriai segítségre lenne szüksége, és éveket vagy egy életet nyomorognak végig abban a tudatban, hogy ők a hibásak, amiért nem tudnak jobban lenni, vagy az a béna pszichológus nem találja hozzájuk a kulcsot vagy nem jártak eleget pszichológushoz, vagy esetleg nincs is rá pénzük."

A szóban forgó sztárpszichológus hajlamos valamennyi(!) pszichiátriai kórkép mögé diszfunkcionális családi dinamikát, vagy múltbeli traumát gondolni. Nem is csupán gondolni, kijelenteni. Egyértelműen, kétséget kizáróan. Mint abban a bizonyos viccben Móricka, akinek akármilyen képet is mutatnak, csakis női nemi szervet lát rajta. Hogy miért káros és veszélyes ez a fajta kizárólagosság? Mert csábító. Pusztítóan csábító. Pszichológusnak is, kliensnek is. A pszichológus profitja, hogy alkalmazhatja a saját, jól bejáratott módszerét, ami mellett elköteleződött, vagyis a szakmai identitásának gerincét adja. A kliens profitja, hogy a rossz állapotát ráhúzhatja a diszfunkcionális családjára, vagy egy régi traumára, tehát nem kell pszichiátriai betegként tekinteni saját magára. Átmenetileg. Addig, amíg a felületkezelés még hat. Addig, amíg nem jön a teljes sokkhatás. addig, amíg az érintett - és most Évát idézem - ki nem szakad a saját valóságából. Vagyis a totális összeomlásig.

A pszichiátriai betegek kezelésre szorulnak. Legyen az gyógyszer, legyen az kombinált (gyógyszeres és "beszélgetős") terápia. Egy életen át. Mert a pszichiátriai betegek gyógyíthatatlanok. Az alap probléma, az idegrendszeri elváltozás, az agyi anyagcserezavar nem múlik el, mint egy nátha. A pszichiátriai kórképek megmaradnak. Gyógyíthatatlanok, de kezelhetők. Karban tarthatók. Az érintettek teljes értékű életet élhetnek. 

Évának sikerült. Miután "elfogyasztott" egy rakat pszichológust, és néhány pszichiátert. Köszöni, jól van. De rögös út vezetett a jóllétéig. Mert túl sokan, túl sokáig húzták az időt. Éva idejét. A hókuszpókolásokkal, a felületkezelésekkel. És ebben bizony Évának is fontos szerepe volt.

Ő ugyanis sokáig nem gondolt magára mentális betegként. Ezért nem is keresett olyan szakembert, aki mentális betegségekkel foglalkozik. Terápiába járt. Meg előadásokra. No és - ezt nem írta le, csak én gondolom - elolvasott egy raklapnyi önsegítő könyvet. De ahelyett, hogy jobban lenne, egyre rosszabbul volt. Aztán bevett egy csomó gyógyszert, majd a toxikológián ébredt. Utána került a pszichiátriára. Kis híján az életével fizetett azért, hogy végre diagnózist, és kezelést kapjon. Megfelelő kezelést.

Nem a kliens dolga az öndiagnózis. Ám érdemes tudni, hogy jellemzően olyan terapeutát választ mindenki (és most ne rugózzunk a terapeuta kifejezés jogi megalapozottságán!), aki "kiszolgálja", megerősíti az identitását. Ha valaki mindent az őt ért traumával magyaráz, nagy eséllyel "traumatudatos" szakembert keres. Ha valaki a mérgező szüleit okolja a bajaiért, nagy eséllyel olyan pszichológust választ, akinél hangsúlyozottan megjelenik ez a magyarázat. 

A legtöbben tehát valódi és érdemi segítség helyett partnert, ha úgy tetszik, cinkost keresnek. 

Ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra optimális szakembert, érdemes az önmeghatározásunkból kicsit kilépni. Ha ez nem megy, akkor olyan segítőt választani, akinek a szakmai ego határai elég rugalmasak ahhoz, hogy ha annak szükségét látja, megpendíti a kliensnek, hogy érdemes lenne máshol, mással is megpróbálkozni. 

Ideje végre észre és tudomásul venni a pszichoterápia és az annak látszó hókuszpókolások határait! De. Ne essünk át a ló túloldalára se! A mindig, mindenben patológiát látó másik véglet legalább annyira káros és veszélyes.