Talán te is túl hamar nőttél fel?

Örökké elégedetlen vagy? Gyakran érzed magad üresnek vagy magányosnak? Nehezen ismered fel a szükségleteidet és nem tudsz nemet mondani? Talán te is túl hamar nőttél fel és a gyerekkori traumák egyik láthatatlan formája, a parentifikáció áldozata vagy.

Bár ez a jelenség nem olyan feltűnő, mint a fizikai bántalmazás, ugyanúgy hosszú távú hatásai lehetnek a személy életében. 

A parentifikáció egyfajta szerepcsere a család működésében: ilyenkor a gyerek szülői feladatokat és felelősséget kap érzelmi és/vagy gyakorlati szinten (pl. neki kell ügyelni a számlák befizetésére; tisztában van a szülei szexuális problémáival; vigasztalja az édesanyját, stb.).

A parentifikáció, mint trauma, jellemzően nem a szeretet hiányában, hanem a szülők sérülékenysége mentén alakul ki. A családi határok elmosódása bizonytalan környezetet eredményez, ami fokozza a feszültséget minden egyes tagban. Jellemzően ennek a feszültségnek az oldására lép be a leginkább érzékeny, empatikus gyerek a parentifikált szerepbe. 

Nagy általánosságban a parentifikációnak két formáját különböztethetjük meg:

Az érzelmi forma esetén a gyereknek a szülő vagy valamely családtag érzelmi szükségleteit kell kielégítenie (pl. figyelem, szeretet, elismerés iránti igény). Ahhoz, hogy ebben a szerepben a gyermek “jól helyt álljon” elkezdi mások hangulatát, viselkedését figyelni és fokozatosan háttérbe helyezi a saját szükségleteit. Mondhatni, másokért van.

Az érzelmi parentifikáció leggyakrabban olyan családokban alakul ki, ahol a párkapcsolat diszfunkcionálisan működik, a felek nehezen tudnak kapcsolódni és magányosak. Ilyenkor a szülő (tudattalanul) a gyermeket túlságosan közel tartja magához (pl. egy ágyban alszanak, legjobb barátnőként megbeszélik a szerelmi életüket, stb.) és olyan érzelmi igényeket támaszt felé, melyeket a partnere nem tud kielégíteni. Ezek a gyerekek később nehezebben is válnak le, hiszen bűntudattal vegyes félelem övezi a távolodási kísérleteiket.

Emellett nem csak a szülők párkapcsolati kihívása vezethet a gyermek parentifikálásához, hanem az is, ha az egyik (vagy mindkét) szülő elégedetlen az életével. Sajnos ilyenkor gyakran a gyerek válik az élet egyetlen “értelmévé” és rajta keresztül szeretnének boldogságot és elégedettséget kapni. Szinte már elcsépelt példája ennek, amikor a szülő a saját gyermekkori álmát a gyerekén keresztül szeretné megélni (pl. táncos akart lenni, ezért a gyerekét is beiratja táncórákra). A jószándékú törekvés ellenére sajnos a gyerek a legtöbb esetben azt éli meg, hogy az ő személyes törekvései nem fontosak, nem értik, ellenben ő felel mások boldogságáért.

A parentifikáció másik formája az instrumentális/gyakorlati forma. Ebben az esetben a gyerek konkrét feladatokat lát el (pl. elmegy az óvodába a kisebb testvéreiért, ápolja a másnapos szülőt) és előbb-után kénytelen a határain túl teljesíteni. Leterheltté és szorongóvá válhat, akit gyakran érnek kudarcok, hiszen gyermekként kell felnőttekre szabott feladatokban teljesítenie.

Azt gondolom, jól látszik, hogy a parentifikáció felé vezető út első hallásra meglehetősen ártatlannak tűnik. És ez bizonyos mértékig így is van, hiszen miért ne vigyázhatna időnként egy gyerek a kisebb testvéreire? Természetesen a parentifikált működés nem egyetlen alkalom során ereszt gyökereket: ismétlődő, az egész családi rendszert érintő feszültségről és viselkedésmintáról van szó, melynek hatásai évtizedeken át megmaradnak. 

Nézzük meg összefoglalva, melyek a leggyakoribb “mellékhatásai” ennek a jelenségnek: 

Pozitív következmények, erőforrások:

• empatikus, érzékeny 

• felelősségteljes

• céltudatos, mégis önzetlen

• gondoskodó személyiség

• gyakran választanak segítő foglalkozást maguknak.

Negatív következmények:

A parentifikált személyek felnőttként

• a sérülékenységüket nem mutatják ki, maszk mögé rejtik negatív érzéseiket

• másokat monitoroznak önmaguk helyett

• kerülik a konfliktust, nehezen mondanak nemet

• elrejtik a szükségleteiket, belső ürességet élnek át

• nehezen lazítanak, perfekcionisták, hajlamosak a kiégésre

• hajlamosabbak a szorongásra, depresszióra és a negatív önértékelésre 

• kapcsolataikban bizalmatlanok és távolságtartók

Hogyan lehet kilépni ebből a működésből?

Először is, nagyon fontos, hogy a parentifikált személy szavakba öntse a történetét és megtanulja elfogadni a saját érzéseit ezzel kapcsolatban. Bár sokuk évtizedeken át gyakorolta a “kőszikla” szerepét, a gyerekkori traumával való szembenézés mégis felszínre “kell”, hogy hozza a mindenkiben megbúvó sérülékenységet is.

A történet megfogalmazása segíthet a szülők működésének megértésében is, ahol szintén számtalan érzés bukkanhat a felszínre: csalódottság, sajnálat, keserűség, düh, meglepődés, stb. Ezek megélése és a történtek megbocsátása szintén egy nagy terhet vesz le a parentifikált személyről. 

Mivel sokan közülük (tévesen) megtanulták, hogy senkire nem számíthatnak, sőt, ők felelnek másokért, jellemzően hiper-önálló módon rendezik be az életüket: egyedül vagy egy kapcsolaton belül is függetlenül élnek, önállóan dolgoznak, meghallgatnak másokat, de önmagukat ritkán tárják fel… Ez azonban megnehezíti a valódi kötődés kialakulását. Éppen ezért a gyógyulás útja az önállóság komfort zónáján kívül kezdődik: a parentifikált személynek meg kell élni olyan helyzeteket is, ahol nem kell erősnek lennie minden körülmények között; megmutathatja a sebezhetőségét is, sőt, érdemes is felfedni azt.

Mások felé nyitni vagy egy terápiás kapcsolatban megtapasztalni ezt a működést igazi korrektív érzelmi élmény lehet a személy számára.