„Szükséges veszteségeink”

Nézzünk egy gyakori és elkerülhetetlen eseményt az életünkben: elvesztünk egy szeretett személyt (akár válás, akár haláleset kapcsán). Ilyenkor a kutatások szerint az emberek négyféle megoldást választanak a helyzet kezelésére: letagadják a veszteséget és elmenekülnek attól, hogy szembenézzenek vele – pl. munkába, italozásba „fojtják bánatukat”. Ezzel szó szerint nem csak belefojtják, de elfojtják a kínzó és fájdalmas érzéseiket, érzelmeiket is. Másoknál pszichoszomatikus betegségek alakulnak ki, ami szintén az elfojtott érzelmeknek köszönhető, ilyenkor testi szinten, tünetekben jelenhetnek meg a ki nem mondott, meg nem élt érzések. Megint másoknál előfordulhatnak olyan lelki zavarok, tünetek, amelyek mögött a fel nem dolgozott veszteség állhat. A negyedik megoldás, ami a lelkünket megszabadítja a kínzó érzésektől és a szenvedéstől: maga a veszteség feldolgozása, a gyászmunka.

Mivel az emberek számára a legmegterhelőbb életesemények a veszteségek (pl. haláleset, abortusz, baleset, válás) – így ezek feldolgozása sem könnyű, de kihagyhatatlan lépés a boldogabb, örömtelibb és elégedett élet felé. A feldolgozást hívhatjuk J. Viorst könyve, a „Szükséges veszteségeink” nyomán – a szükséges szenvedéseinknek.

Ha átlépünk egy veszteségen, akkor látszólag talán átléphetünk egy fájdalmas érzésen, de valójában nem tudunk túllépni rajta. A lelkünket fogva tarthatja a gyász, mint hálójában megakadt áldozatát a pók. Az igazi továbblépéshez először épp belelépni szükséges az akár fájdalmas érzelmek folyamába, hogy idővel megtisztítva fájó sebeinket tovább tudjunk lépni az életben.

Kübler-Ross híres szakaszelméletének alapján a gyászunk feldolgozásának 5 állomása van, melyek más sorrendben és akár egyszerre is megjelenhetnek, a gyászra jellemző, hogy nagyon hullámoznak az érzéseink, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnénk.

1. Tagadás: Derült égből villámcsapásként ér bennünket szerettünk elvesztése. Először el sem hisszük, hogy tényleg igaz, szinte sokkos állapotba kerülhetünk.
2. Düh: Úrrá lehet rajtunk a harag érzése és sokszor irreális méretű bűntudat, önvád is megjelenik. Az teljesen személy- és helyzetfüggő, hogy kinél mennyi ideig tart és kire vagy mire irányul a harag.
3. Alkudozás: Ebben a szakaszban a „mi lehetett volna, ha…” gondolatok teret nyernek. Feltámad a vágy: bárcsak lenne, vagy lett volna még esély az elvesztett kapcsolat, vagy személy megmentésére.
4. „Depresszió”: Senkivel sem szeretnénk találkozni, beszélni, esetleg evés-alvászavarunk alakul ki. Felidézzük a szép vagy fájdalmas emlékeket, melyek a szívünkbe marnak, és úrrá lesz rajtunk a szomorúság, sokat sírunk. Azért tettem idézőjelbe, mert nem azonos a betegséggel, hanem ez a levertség érzés természetes reakció a veszteségre.
5. Elfogadás: Lassan a sebeink begyógyulnak, elfogadjuk, hogy a szeretett személlyel itt a Földön nem leszünk már fizikai kapcsolatban és kialakíthatunk vele egy másfajta belső kapcsolatot. Végül örülhetünk kedves szerettünk megismerésének,  hálásak vagyunk a közösen eltöltött időnek, rájövünk, hogy mit tanultunk tőle, így hogyan él bennünk tovább.

A gyász feldolgozása során tehát a szeretett személlyel való elmúlt kapcsolatot dolgozzuk fel és elengedjük a fájdalmat, a szomorúságot, a bűntudatot, vagyis az összes negatív érzést és fájó gondolatot. Az elengedéssel elfogadjuk azt, hogy valami lezárult az életünkben.

A feldolgozás azt is jelentheti, hogy általa lelkünk gazdagodik, újjászületünk és egyre inkább kiteljesedik az életünk.