A szenvedés nem kudarc – miért fáj néha jobban az, ami elől menekülünk?

Mindannyian szeretnénk boldogok lenni. Keressük az örömöt, a biztonságot, a kiegyensúlyozottságot, és igyekszünk elkerülni mindazt, ami fájdalmat, szorongást vagy bizonytalanságot okozhat. Ez természetes emberi törekvés. Mégis, miközben egyre több eszköz áll rendelkezésünkre a kellemetlen érzések csillapítására, hajlamosak vagyunk megfeledkezni valamiről: a szenvedés nem feltétlenül annak a jele, hogy valami rosszul működik az életünkben.

Egy kapcsolat vége, egy szeretett személy elvesztése, egy kudarc, a magány megtapasztalása vagy éppen az életünk értelmével kapcsolatos bizonytalanság mind olyan tapasztalatok, amelyekkel előbb-utóbb szembesülünk. Nem azért, mert rosszul döntöttünk, vagy mert nem vagyunk elég erősek, hanem mert az emberi létezés természetéhez hozzátartozik a veszteség, a változás és a mulandóság.

De vajon mit kezdhetünk a szenvedéssel? Hogyan viszonyulhatunk hozzá úgy, hogy ne váljon életünk kizárólagos meghatározójává? Ebben nyújthat segítséget Viktor Frankl egzisztenciális gondolkodása és a mindfulness szemlélete.

Viktor Frankl: megtalálhatjuk-e az értelmet a szenvedésben?

Viktor Frankl osztrák pszichiáter, a logoterápia megalkotója szerint az ember egyik alapvető motivációja az értelem keresése. Úgy vélte, hogy még a legnehezebb élethelyzetekben is megmaradhat annak lehetősége, hogy valamilyen személyes jelentést találjunk abban, amit átélünk.

Frankl gondolkodását meghatározta a koncentrációs táborokban szerzett tapasztalata. Munkásságában központi szerepet kapott az a felismerés, hogy bár az ember nem mindig képes megváltoztatni a körülményeit, bizonyos helyzetekben mégis maradhat valamennyi szabadsága abban, hogyan viszonyul hozzájuk.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden szenvedés szükséges vagy kívánatos lenne. Frankl kifejezetten különbséget tett az elkerülhető és az elkerülhetetlen szenvedés között. Amennyiben képesek vagyunk változtatni a szenvedést okozó körülményeken, érdemes ezt megtennünk. Az értelemkeresés elsősorban akkor válik különösen fontossá, amikor olyan helyzettel találkozunk, amelyet nem tudunk megváltoztatni.

Gondoljunk például egy párkapcsolat elvesztésére. A szakítással együtt járó fájdalmat nem feltétlenül tudjuk megszüntetni, bármennyire is szeretnénk. A veszteség azonban idővel lehetőséget teremthet arra, hogy jobban megértsük saját szükségleteinket, kapcsolatainkban megjelenő mintázatainkat vagy azt, hogy mi igazán fontos számunkra.

A szenvedés önmagában nem tesz bennünket bölcsebbé vagy érettebbé. Ugyanakkor magában hordozhatja a személyes növekedés lehetőségét, ha idővel képesek vagyunk kapcsolatba kerülni azzal, amit átéltünk.

Nem feltétlenül az a kérdés tehát, hogy miért kellett megtörténnie velünk valaminek, hanem az is, hogy mit kezdhetünk azzal, ami megtörtént.

Mindfulness: amikor nem akarjuk mindenáron megszüntetni a fájdalmat

A mindfulness, vagyis a tudatos jelenlét szemlélete egy másik oldalról közelíti meg a szenvedés kérdését.

A mindfulness lényege, hogy figyelmünket szándékosan a jelen pillanat tapasztalatai felé fordítjuk, lehetőség szerint nyitott, elfogadó és ítélkezésmentes attitűddel.

Ez egyszerűnek hangozhat, a gyakorlatban azonban korántsem könnyű.

Amikor szorongást, szomorúságot vagy magányt élünk át, gyakran szinte automatikusan megpróbálunk megszabadulni ezektől az érzésektől. Eltereljük a figyelmünket, munkába temetkezünk, folyamatosan elfoglaljuk magunkat, vagy igyekszünk meggyőzni magunkat arról, hogy nem is olyan nagy a baj.

Ezek a stratégiák időnként hasznosak lehetnek. A nehézség akkor jelentkezik, amikor az elkerülés válik az egyetlen eszközünkké a kellemetlen érzések kezelésére.

A mindfulness arra hívja fel a figyelmünket, hogy különbség lehet az eredeti fájdalom és aközött a további szenvedés között, amelyet az érzéseinkkel folytatott küzdelmünk hoz létre.

Például egy veszteség után természetes, hogy szomorúak vagyunk. Ha azonban ehhez olyan gondolatok társulnak, mint „nem lenne szabad így éreznem”, „már túl kellene lennem ezen”, vagy „gyenge vagyok, amiért még mindig fáj”, akkor az eredeti fájdalomra egy újabb réteg rakódhat: az önkritika, a szégyen vagy az önmagunkkal szembeni türelmetlenség.

Ilyenkor nemcsak attól szenvedünk, ami történt velünk, hanem attól is, hogy nem szeretnénk azt érezni, amit érzünk.

Az elfogadás ebben az értelemben nem beletörődést jelent. Nem kell szeretnünk a fájdalmat, és nem kell lemondanunk a változás lehetőségéről. Sokkal inkább arról van szó, hogy képesek vagyunk elismerni a jelenlegi tapasztalatunkat anélkül, hogy azonnal megpróbálnánk eltüntetni.

Az elkerülés paradoxona: amikor a megoldásból probléma lesz

A pszichológiában élményelkerülésnek nevezzük azt a folyamatot, amikor igyekszünk megszabadulni a kellemetlen belső tapasztalatainktól, például az érzéseinktől, gondolatainktól vagy emlékeinktől.

A rövid távú megkönnyebbülés azonban olykor hosszabb távú nehézségek árán valósul meg.

Ha például a visszautasítástól való félelmünk miatt következetesen elkerüljük az ismerkedést, átmenetileg csökkenhet a szorongásunk. Ugyanakkor éppen attól a lehetőségtől foszthatjuk meg magunkat, amelyre vágyunk: egy közeli, intim kapcsolat kialakításától.

Hasonlóképpen, ha egy veszteség fájdalmát folyamatos elfoglaltsággal próbáljuk távol tartani, kevesebb lehetőségünk maradhat arra, hogy fokozatosan feldolgozzuk a történteket.

A paradoxon tehát abban áll, hogy minél inkább életünk központi céljává válik a kellemetlen érzések elkerülése, annál inkább beszűkülhet az életünk.

A mindfulnesshez szorosan kapcsolódó elfogadás- és elköteleződés-terápia (ACT) ezért a pszichológiai rugalmasság jelentőségét hangsúlyozza: annak képességét, hogy nehéz belső élményeink jelenlétében is képesek legyünk a számunkra fontos értékek mentén cselekedni.

Nem kell tehát megvárnunk, amíg teljesen megszűnik a félelmünk, a szomorúságunk vagy a bizonytalanságunk ahhoz, hogy újra kapcsolódjunk másokhoz és az életünkhöz.

Lehet-e a szenvedésből növekedés?

Frankl és a mindfulness megközelítése között fontos kapcsolódási pont, hogy egyik sem a fájdalom mindenáron történő megszüntetését tekinti az egyetlen lehetséges válasznak.

Míg Frankl elsősorban az értelem és a személyes viszonyulás jelentőségére helyezi a hangsúlyt, a mindfulness abban segíthet, hogy nyitottabban és tudatosabban legyünk jelen a saját tapasztalatainkkal.

A két szemlélet így kiegészítheti egymást: az elfogadás lehetőséget teremthet arra, hogy ne meneküljünk el az érzéseink elől, míg az értelemkeresés segíthet abban, hogy a történteket idővel beillesszük saját élettörténetünkbe.

Fontos azonban, hogy a növekedés nem kötelező következménye a szenvedésnek. Nem minden veszteségből születik felismerés, és nem minden nehéz életesemény tesz erősebbé. Különösen fontos ezt szem előtt tartanunk, amikor mások szenvedésével találkozunk. Az olyan mondatok, mint „minden okkal történik” vagy „ettől majd erősebb leszel”, olykor éppen a másik ember fájdalmának valódi megértését akadályozhatják.

A személyes növekedés lehetőség, nem pedig elvárás.

Néha már az is fontos lépés, ha képesek vagyunk türelemmel, együttérzéssel fordulni önmagunk felé, és megengedni, hogy egy nehéz időszak valóban nehéz legyen.

Nem a szenvedés nélküli élet a cél

Talán érdemes újragondolnunk azt az elképzelést, hogy a jól működő, boldog élet szükségszerűen mentes a fájdalomtól.

Az életünkben fontos dolgok ugyanis gyakran együtt járnak a sérülékenységgel. A szeretet magában hordozza a veszteség lehetőségét, az elköteleződés a bizonytalanságot, a fejlődés pedig időnként a kudarccal való szembenézést.

Ha mindenáron megpróbáljuk kizárni életünkből a szenvedést, könnyen éppen azoktól a tapasztalatoktól távolodhatunk el, amelyek igazán jelentőségtelivé tehetnék azt.

Frankl szemlélete arra emlékeztethet bennünket, hogy még a nehézségek közepette is kereshetünk személyes értelmet, míg a mindfulness abban támogathat, hogy ne forduljunk el automatikusan attól, amit átélünk.

Talán nem az a legfontosabb kérdés, hogyan élhetnénk úgy, hogy soha többé ne fájjon semmi.

Hanem az, hogyan élhetnénk teljesebb, értelmesebb életet úgy, hogy közben elfogadjuk: időnként fájni fog.