Parentifikált gyerekek felnőttkori mintái

Ez az írás neked szól, akinek az a megélése, hogy láthatatlan gyerekből láthatatlan felnőtté cseperedtél. Lehet, hogy jó a kapcsolatod a jelenben a szüleiddel, és az is lehet, hogy nem. Nem is az a cél, hogy ezt az kapcsolódást megpiszkáljuk. Itt most a te érzéseid felismerése, megfogalmazása és validálása a cél. 

Amikor visszagondolsz a saját gyerekkorodra vagy akár a szüleid mesélnek róla, milyen jelzőkkel illetik az akkori éned? 

Pszichológusi munkám során a folyamat elején, amikor kikérdezem a klienseimet a felnövekedés-történetükről, mindig felteszem a kérdést, hogy mire emlékeznek, mit hallottak a kisgyerekkorukról, milyen gyerekek voltak ők. Szívem sajdul bele, hogy hányszor hallom ilyenkor egyből a "problémás", "akaratos", "hisztis", "rossz" jelzőket. 

Ilyenkor általában már sejthető, hogy az alaptémától függetlenül van a háttérben egy kis önbizalomhiány-megfelelési kényszer-konfrontációkerülés csomag is. 

Mert valójában nem voltál rossz. Hogy is lehettél volna, hiszen egy kisgyerek eleve nem lehet rossz. Viszont aki már gyerekként arra van trenírozva, hogy a személyiségének bizonyos részei eltitkolandók, hogy ő csak akkor elfogadható, ha szerepet játszik és megfelel bizonyos elvárásoknak, az felnőttként is sodródni fog. Bűntudatot érez majd a nemek miatt, sok mindent visel el csendben, és persze a felszín mögött szorong.

Szorong, mert megtanulta, hogy jobb csendben alkalmazkodni. Hogy felelősséggel tartozik mások érzéseiért és tetteiért. Hogy ha rosszkor szólal meg, abból baj lesz. Ha nemet mond, nem lesz elfogadható. Ha határt húz, nem lesz szerethető.

Ha az előbbiekben magadra ismertél, felnőttkorodra valószínűleg már annyira természetessé vált,hogy így működsz,hogy te magad is elkezdted elhinni: tényleg ilyen vagy. Közben viszont folyamatosan frusztrál, hogy nem tudod megfogalmazni, mire van szükséged. Mindenre igent mondasz,de belül közben sikítasz. Dühít, hogy nem tudsz kiállni magadért.

Ez nem személyiségtípus kérdése. Ez egy túlélési stratégia. Azért működsz így, mert nem ismersz más működési módot. Ezt tanultad. Ezt tanították.

A jó hír? Ami tanult, az újratanulható. Lassan. Biztonságban. Egy gyógyító kapcsolódásban.

És nem, ha belevágsz ebbe az önismereti útba és rátalálsz a saját hangodra, nem fog mindenkinek tetszeni a változásod. De nem is az a cél, hogy mindenkinek tetszen. Fájni fog-e az elutasítás? Igen. Viszont megszabadulhatsz-e rengeteg elnyomott szorongástól és káros viselkedési mintától, ha elkezded felgöngyölíteni a miérteket? Garantáltan!