Parentifikáció és gyerekvállalás

Parentifikáltnak nevezzük azokat a személyeket, akik gyerekkorukban kénytelenek voltak szülői szerepet felvenni a családon belül. Vagy azért mert, valamelyik vagy mindkét szülő tartósan vagy átmenetileg nem tudta betölteni a szülő szerepét valamilyen életkörülmény (pl. külföldi munka, betegség, válás, halál) miatt, vagy azért, mert bár fizikailag jelen voltak, érzelmileg nem lehetett hozzájuk kapcsolódni (pl. érzelmi éretlenség, trauma, gyász, függőség miatt), sőt a gyermek kényszerült a szülője érzelmi szükségleteit betölteni. A lényeg az, hogy a gyerek olyan feladatokat és felelősséget kapott, amire érzelmileg még nem volt érett, ennél fogva teher lett számára.  

Sokat hallani arról a helyzetről, amikor az egyik szülő kiesik a családrendszerből egy válás vagy haláleset miatt, és ilyenkor az egyedül maradt szülő tudattalanul is maga mellé emeli az egyik gyereket (általában az idősebbet), hogy praktikus dolgokban vegye át a kiesett szülő szerepét (pl. vinni-hozni a kisebb testvért az óvodába, vigyázni a kisebb testvérekre, együtt tanulni velük, bevásárolni, főzni, ügyeket intézni). A praktikus napi feladatok mellett az egyedülálló szülő érzelmi szinten is maga mellé emelheti valamelyik gyermekét felnőtt szerepbe, ami azzal járhat, hogy vele osztja meg párkeresési és/vagy munkahelyi nehézségeit, illetve egzisztenciális kríziseit. Ilyenkor a gyerek olyan problémákkal szembesül, amelyekre még nincs felkészülve, amelyek értelmileg, érzelmileg, fizikailag megterhelik, ezáltal nem tud felszabadult gyermekként működni.

Egy rejtettebb módja a parentifikációnak, amikor jelen van mindkét szülő, de állandó konfliktusban (akár nyílt vagy rejtett) vannak, és emiatt egyrészt a szülőknek nem marad kapacitásuk a gyermek érzelmi világára ráhangolódni, másrészt sok gyermek ilyenkor felvesz egy mediátor vagy feszültségcsökkentő szerepet a két szülő között, ami nagy szorongást és lojalitáskonfliktust okoz benne, és megint csak olyan problémákkal kell szembesülnie, amivel nem tud mit kezdeni érzelmileg. Ezzel együtt járhat az is, hogy a gyerek valamelyik szülő pártjára áll, és annyira ráhangolódik a szülő érzelmeire, hogy saját magát teljesen háttérbe szorítja.

A parentifikált gyerekek tehát átmenetileg vagy tartósan azt tapasztalják meg, hogy ők maguk és a saját érzelmeik kevéssé vagy egyáltalán nem fontosak. Egyedül maradnak nehéz érzéseikkel és belső dilemmáikkal, érzelmi elszigeteltségben nőnek fel, mert a számukra fontos felnőttek nem látják őket igazán. Felnőtt korukra erősségükké válik, hogy ráhangolódjanak mások érzéseire, hogy különösen érzékenyek legyenek mások problémáira, felelősségteljesek és megbízhatóak lesznek. Emiatt az emberek általában kedvelik őket, de ez egy csapdahelyzet, mert ez általában együtt jár azzal, hogy túlzott felelősséget vállalnak másokért, nem képesek határokat húzni, a jogos igényeiket képviselni vagy akár dühöt kifejezni. A határhúzási problémák annyira mélyen gyökereznek sok esetben, hogy nem is tudják elkülöníteni a saját szükségleteiket a másikétól. Újra és újra fel kell tenniük maguknak a kérdést, hogy ezt most valóban én szeretném, vagy megint a másik kedvében próbálok járni, megint a másik érzéseit próbálom óvni. Még ha sikerül is tudatosítani egy-egy helyzetben a saját érzéseiket, szükségleteiket, pillanatok alatt söprik félre, nehogy megbántsák a másikat.

Mindez hogyan kapcsolódik a gyerekvállaláshoz és a szülői szerephez?

Parentifikált felnőttek esetében gyakran tapasztalható a szülőséggel kapcsolatos szélsőséges viszonyulás. Vagy nagyon ódzkodnak a gyerekvállalástól, vagy nagyon szeretnének gyereket és rendkívül önfeláldozó szülőkké válnak.

Az első esetben arról lehet szó, hogy mivel a parentifikált személynek már gyerekként felnőtt problémákkal kellett foglalkoznia, túlzott felelősséget vállalnia, és nem lehetett felszabadult, gondtalan gyermek, érthető, hogy nem vágyik arra, hogy megint felelősséget, terheket vegyen a nyakába egy gyerek vagy egy saját család formájában. Nagy valószínűséggel érzelmileg nem sikerült felnőnie, hiszen nem volt mellette egy felnőtt, aki megfelelő érzékenységgel fordult volna az érzései és a problémái felé. Így látszólag felnőtt, de az érzelmi teherbírása, az érzelemszabályozó készsége egy gyermek szintjén van, úgy érzi, nem bírja el azt a terhet, ami egy gyermek felnevelésével jár, vagy egyáltalán nem vágyik rá. Ha ezt felismeri és jól van ezzel a döntésével, az rendben is van, joga van így dönteni. Ha viszont változtatni szeretne ezen a hozzáállásán, valószínűleg szükséges elkezdeni feldolgoznia a saját parentifikált történetét, és megtanulni figyelni a saját szükségleteire, fejleszteni az érzelemszabályozó készségét, segíteni felnőni a benne élő elhagyatott kisgyereknek. Érdemes arra felkészülni, hogy ez nem egy olyan érzelmi munka, aminek egyszer vége van, feldolgoztuk és kész. Ez egy folyamatos munka, ami zajlik akkor is, ha később szülőkké válunk, mert akkor megint új színezetet kap, és a szülőség nagy eséllyel megint feltépi az parentifikáltságból és az érzelmi hiányokból fakadó sebeket.

A második esetben, amikor valaki nagyon vágyik gyermekre parentifikáltként sokszor arról van szó, hogy a saját érzelmi hiányait szeretné pótolni azon keresztül, hogy a gyermekének mindent megad, és tökéletes szülő próbál lenni. Ismerős dinamika jön létre, mivel megint olyan terheket vesz magára, amik meghaladják az erőforrásait (hiszen nem lehet tökéletes szülőnek lenni), megint teljesen háttérbe szorítja magát valaki más (jelen esetben a gyerek/család) miatt, és emellett még nagyon gyakran bűntudatot is él meg, ha nem sikerül maximálisan ráhangolódnia a gyermeke érzelmi szükségleteire. Újra létrejön az a dinamika, hogy láthatatlanná válik, kizsigereli magát, egyedül marad, mert azt tanulta, hogy egyedül kell mindent megoldania, és az ő érzései nem számítanak. Jellemzően a gyerekei sem járnak jól, ha ezt a mintát látják. Ráadásul az attól való félelmében, hogy csak nehogy plusz terheket rakjon rájuk, előfordulhat, hogy nem szab határokat. Vagy az attól való félelmében, hogy csak nehogy érzelmileg magára hagyja a gyerekeit, a gyerekeknek nem lesz lehetőségük önállóan helyt állni. Bekövetkezhet az is, hogy mivel parentifikáltként elhanyagolták az érzelmi szükségleteit, így érzelmileg nem teljesen nőtt fel, a gyerekei tudattalanul szülő szerepet vesznek fel, így a parentifikáció tovább adódik generációról generációra.

A jó hír az, hogy mindig lehet dolgozni magunkon, fejlődni, segítséget kérni, szülőként is, és semmiképp sem a tökéletesség a cél.