„Nem akarok az anyám / apám lenni” - …de néha mégis azok vagyunk

A rendelőmben többször elhangzott már olyan mondat, hogy „Nem akarok úgy viselkedni, mint az anyám.” Vagy az, hogy „Nem leszek olyan, mint az apám.” Legtöbbször párkapcsolati vagy gyereknevelési témákkal kapcsolatban jönnek elő ezek a mondatok. És gyakran az is elhangzik, hogy a fogadalom ellenére pontosan azt mondja, azt teszi, az ember, amit el akart kerülni. És ez természetes dolog. Fontos tudatosítanunk, hogy nem rontottunk el semmit, nem kudarc, ha egy helyzetben úgy reagálunk, ahogy megfogadtuk, hogy nem fogunk. Ha olyat mondunk, amit nem akartunk, merthogy ezzel a szüleink rossz mintáját adnánk tovább.

 Bizonyos helyzetekben teljesen természetes, hogy úgy reagálunk, ahogy a szüleink. Hiszen tőlük tanultuk meg (vagy inkább el) a fegyelmezést, hogyan lehet (vagy nem lehet) dühösnek lenni, mit kezdünk a sírással, ellenállással, fáradtsággal,  hogyan működik egy határhelyzet. Mondhatni: otthonról hozunk egy eszközkészletet, amellyel az életünk kihívásait próbáljuk megoldani. Az, hogy milyen alapkészletünk van, az attól függ, hogy szüleink milyent kaptak odahaza. Ám az már rajtunk múlik, hogy milyen új eszközöket teszünk a készlethez, melyeket alakítjuk át vagy cseréljük le teljesen.

Mivel a hozott mintáink hosszú évek, évtizedek alatt ívódtak belénk, nem könnyű feladat az automatizmusokon változtatni. Ráadásul, ha kimerültek, stresszek vagyunk, az agyunk automatikusan ezekhez nyúl, mert ezek az eszközök vannak leginkább „kéznél”. Ezek a legrégebben ismertek, így a legkönnyebb használnunk őket. Ezért fordulhat elő az például, hogy noha már vannak új eszközeink, mégis pont úgy förmedünk rá a gyerekre, ha valami új csibészséget követett el, mint ahogy ránkkiabáltak odahaza, amikor rossz fát tettünk a tűzre. Az ilyen esetek teljesen természetesek. Fontos, hogy ezt aztán tisztázzuk a gyerekkel, hogy mi miért történt. És ezzel máris nem vagyunk saját szüleink!

Sokan azt gondolják, hogy ha tudják, mit nem akarnak csinálni, akkor az már elég a változáshoz. De a „nem akarok ilyen lenni” önmagában még nem ad új megoldásokat. A változáshoz meg kell fogalmaznunk, hogy mit szeretnék én valójában ebben a helyzetben? Mi az, ami számomra hiteles, vállalható, hosszú távon is működőképes?
 Mi az, ami nemcsak „jobb”, hanem számomra kényelmesebb, természetesebb? Milyen lehetőségeim vannak? Jó dolog máshonnan, másoktól inspirálódni, a látottakból pedig kiválasztani azt, amely közel áll hozzánk. És persze lehet, hogy ami másnál működik, nálunk nem fog, hiszen más körülmények érvényesek ránk.

Az új eszközök megtalálása, elsajátítása nemcsak tanulás, hanem illeszkedés is.  Akkor tudunk máshogy reagálni, ha az új megoldás közel áll hozzánk, kényelmes nekünk,  és nem egy idegen szerepet kell felvennünk hozzá.

Segíthet az is, ha nem egyszerre akarunk mindent másképp csinálni. Ha először egy-egy helyzetre fókuszálunk, megfigyeljük magunkat, és teret adunk annak, hogy az új dolgokkal eleinte bizonytalanok, „ügyetlenek” is lehetünk. És ha kell, akár pszichológus segítségét is kérhetjük.

Az új eszközök gyakorlást igényelnek. És azt is, hogy közben megengedjük magunknak a hibázást. Visszacsúszni a régi mintákba nem azt jelenti, hogy „olyanokká váltunk”,  hanem azt, hogy tanulási folyamatban vagyunk. A legfontosabb, hogy képesek vagyunk észrevenni, amikor „visszaestünk”, tudunk reflektálni rá, levonjuk a tanulságot, hogy miért is alakult ez így és legközelebb megpróbáljuk egy kicsit másképp.