Néhány gondolat a tartósan rosszul működő párkapcsolatokról

Nem ismeretlen élmény az, hogy habár egy kapcsolat jó ideje nem működik, a benne lévők mégsem lépnek. A következőkben arról írok majd néhány gondolatot, hogy mégis mi az a központi ügy, ami miatt végülis minden nehézséggel együtt nehéz változtatni egy efféle kapcsolódáson. 

A cikk címében tulajdonképpen ott lakozik a kérdés: miért vagyunk együtt. Jól megy? Nem megy jól. Hát akkor? A következő bekezdésekben részint erről a kérdésről esik majd szó, illetve arról, hogy mindez miként lehetetleníti el a jól működés lehetőségét. 

Hogyha elvetjük annak a lehetőségét, hogy puszta önbántás végett maradunk benne egy-egy rossz kapcsolatban, akkor feltehetjük, hogy valamilyen ok tart minket benne. Valamit (legalábbis részben) megkapunk ebből a kapcsolatból, amire szükségünk van. Vegyünk egy konkrét példát a könnyebb érthetőség kedvéért. Legyen egy férfi benne, akinek az volt az alapvetőn élménye a maga családjában, hogy attól értékes (szerethető, elfogadható), hogy okos, ügyes, megoldja, amit meg kell, satöbbi, azonban hogyha ebbe (a teljesítményébe) hiba csúszik, a szeretet is oda. Legyen mellette egy olyan nő, akire nemigen figyeltek, sőt akinek magának kellett inkább a(z instabil) környezete igényeire figyelnie (pl. hogy az anyukája békésen érezze magát), épp ezért a gondoskodás hiányával (és vágyával) maradt felnőttkorára. A kapcsolatukat a heves konfliktusok és az egymástól való el-eltávolodás jellemzi. 

Mit kapnak mégis egymástól, ami összetartja őket? A nő alapvetően felnéz a férfira, aki nagyon ügyesnek és okosnak mutatja magát (hiszen arra tanult rá, hogy ekként szerethető). Szóval felnéz rá a nő, és biztonságban érzi magát vele, úgy érzékelheti kvázi tudattalanul, hogy végre van egy rendes felnőtt mellette (és mivel a férfi igyekszik is ügyesnek maradni, így próbálja is kielégíteni a nő kívánalmait). Szóval a nő odafigyelést, a férfi pedig (az ügyességére vontakozó) visszaigazolást nyer a kapcsolatból. 

Milyen fonákja van azonban ennek a működésmódnak? A nő nem válik kompetenssé a maga érzéseit illetően, örökké kiszolgáltatottnak érezheti magát  a másik félnek, míg a férfi sohasem engedheti el magát, mutathatja gyengének, hiszen azzal kockáztatná, hogy elveszíti a másik szeretetét. És persze minden bizonnyal a kapcsolaton belül az idő során folyamatosan sebeket szereznek azokból a helyzetekből, amik próbára teszik az ő működésüket. Valószínűleg ez a nő, amikor éretten igyekszik viselkedni, akkor sem bízik benne a férfi, hiszen megszokta, hogy a másik egy gyermek, sőt, talán a maga pozícióját (funkcióját) is félti a kapcsolatban, ami pedig számára a szerethetőséget biztosítja. És vice versa, mikor a férfi próbálna gyengébbnek látszani, a nő ijed meg (és feszül be) attól, hogy úristen, gyenge ez az ember, nem olyan mindenható, mint gondoltam. 

Mint láthatjuk, ez a páros tulajdonképpen alig-alig kapcsolódik a másikkal, mint személy, sokkal inkább, mint egyféle funkció csupán, melyen mikor áttüremkedik a másik valóságossága, azt egyből igyekeznek visszanyomni. Ezáltal viszont ez a közös tér nem a gyógyulás tere lesz hosszútávon, hanem egyféle állapot konzerválódásáé. Mindez amiről eddig írtam pl. nem kerülhet be közöttük egy beszélgetésbe (megfelelő komolysággal semmiképp), valójában ők annyit tudnak megtenni a másikért, hogy nem nyitják ki azt az ajtót, amitől a másik fél. Ám így igazából sem a félelemben, sem a fájdalomban (és a későbbiekben persze sem a nyugalomban és sem az örömben) nem képesek osztozni. 

Talán ezen a példán keresztül érthető lehet az, hogy mit kaphat egy pár két tagja egy olyan kapcsolatban, ami egyébként sok szempontból szenvedést okoz nekik, és az is, hogy miért is olyan nehéz ezen elkezdeni változtatni. Tulajdonképpen azt kellene feladniuk, amire egészen addig építkeztek.