A veszteséget korán átéltem. Kisgyerek voltam még, amikor az első nagyim elveszítettem – talán, ha három éves lehettem. Nincs is emlékem erről. Csak egy homályos emlékkép róla. Két nagyapám már kisiskolás koromban hunyt el. A temetés kicsit ijesztő emlékként maradt meg az emlékeimben: sok szomorú, síró ember. Már gimis voltam, amikor karácsony előtt két nappal apu meghalt. Egyetemre jártam, amikor a másik nagyim is elhunyt. Mivel szülővárosomtól messzebb lakom, ritkán tudok halottak napján kimenni a temetőbe. De megemlékezem róluk, elhunytakról: gyertyát gyújtok értük, és az emlékeimbe merülök. Néha egy-egy fotót is előveszek.
November első két napja az elmúlásról, elhunyt szeretteinkről szól. Elseje a mindenszentek, másodika pedig a halottak napja. Régen számos hagyomány volt arra, hogy a veszteséget elszenvedők könnyebben küzdjenek meg a helyzettel, olyan rítusok voltak, amelyek segítették a gyász feldolgozását. Manapság kikoptak ezek szokások. A legtöbb családban a temetőlátogatás, gyertyagyújtás szokása maradt meg.
Aki nemrég veszítette el hozzátartozóját, annak ez az időszak különösen nehéz lehet, hiszen friss még a seb, eleven a hiány, sajgó a fájdalom. De élénk lehet a veszteség annak is, akinek régebben ment el a hozzátartozója. A gyász sokféle, nincs rá semmilyen szabály, hogy meddig tarthat. Van, akinek kevesebb idő is elég, másnak viszont tovább tart. A népnyelv ugyan beszél gyászévről, ám ez leginkább egyfajta útmutatás lehet. Hiszen az egy év alatt a hozzátartozók átélik az első ünnepeket, eseményeket, amelyeken már nincs ott az elveszített személy.
Sokat jelenthet a gyászolónak, ha ilyenkor támogatást kap. Ha megoszthatja valakivel fájdalmát, vagy közösen emlékezhet az elhunytra. Kényelmetlen érzés lehet a hozzátartozóknak, hogy hogyan reagáljanak, viselkedjenek. A legegyszerűbb, ha megkérdezik az érintettől: mi esne neki most jól, mivel tudnának neki a legjobban segíteni? Lehet, hogy annyi kell csupán, hogy valaki meghallgassa, vagy csak ott legyen vele csendben.
Komment írása