Mégis, kinek a motivációja?

Nos, a fenti két álláspont határozottan a belső motiváció elsődlegessége mellett teszi le a voksát. Mégis, ha körülnézünk a világban, vagy akár saját életünkben, azt látjuk, hogy külső kényszerek, korlátok, hiányok és vonzódások irányítanak bennünket. Azért dolgozunk, mert kell pénz  közlekedésre, telefonra, a gyerek iskoláztatására, ruházkodásra, új mosógépre, nyaralásra, hiteltörlesztésre – de minimum ennivalóra és a rezsire. Persze én vagyok az, aki arról dönt, milyen módon, helyen, mennyi időben keresi meg ezt a pénzt és mire költöm. Ezen a ponton sokan felhördülnek: „Hát, nekem aztán nem sok választásom volt! Faterék megmondták, hogy olyan szakmát tanuljak, amiből meg is lehet élni! Hiába szerettem én rajzolni, a Közgázra küldtek...” „A mai foglalkoztatási helyzetben ott dolgozom, ahová felvesznek, és örülök, hogy egyáltalán van munkám” - gondolják sokan. Olyanok is akadnak – ők a kisebbség – akik ezt vallják: „Volt egy álmom, és keményen dolgoztam, hogy megvalósítsam. Bárki utánam csinálhatja, ha eléggé elszánt hozzá.”

Felületesen szemlélve a fenti példákat, könnyen azt gondolhatjuk, hogy az emberek többsége az éppen elérhető külső motivációk - amelyek egyaránt lehetnek megszerezhető jutalmak, vagy elkerülhető büntetések – kényszerpályáján mozog, míg a kiváltságos, tehetséges kevesek követik valódi belső motivációikat.

Közelítsük meg máshonnan a kérdést! Aki cselekszik, annak kell, hogy legyen saját motivációja, különben nem azt tenné, ami tesz, vagy éppen nem csinálna semmit, nemdebár? A legfontosabb kérdés számomra az, hogy mi a valódi motivációja az illetőnek, és az mennyire tartós az adott cselekvés fenntartásának szempontjából. Gyanítom, hogy a munkáltatók is erre keresik a választ, amikor alkalmazottaik motiválásáról beszélnek...

Mert bár az életben maradás egy eléggé erőteljes és tartós mozgatórugója az emberi léleknek, rendkívül megterhelő és menekülésre késztető egy olyan helyzet, amikor valaki csak ezért küzd. Legtöbben minél előbb szabadulni szeretnénk az ilyen helyzetekből, nem pedig hosszasan lubickolni bennük. Ha tehát valaki a munkáját pusztán az életben maradását biztosító egyetlen eszköznek tekinti, akkor a) azonnal menekül, ahogy jobb lehetőséget talál; b) megúszásra játszik. Van saját motivációja, nagyon is erős, csak éppen nem feltétlenül esik egybe a vezető, tulajdonos minőségi munkavégzésre, magas teljesítményre irányuló elvárásával.

E viselkedés félreértéséből születhetett az a vélekedés, miszerint az átlagember eredendően lusta, hacsak teheti, kerüli a munkát, emiatt kényszeríteni, fenyegetni, ellenőrizni és irányítani kell ahhoz, hogy megfelelő erőfeszítést tegyen a szervezeti célok elérése érdekében. Valamint szívesen veszi ezt az irányítást, hiszen igyekszik elkerülni a felelősséget, nincsenek nagy ambíciói, elsősorban a biztonságra törekszik. Ugye ismerős? Ez McGregor XY elméletének „X-Faktora”.

Az „Y-elmélet” ezzel szemben a következő alapfeltevésekre épül: a munkával járó erőfeszítés az ember számára természetes, alapvető szükséglet - ebből következően akár a szervezeti célok eléréséért is szívesen fáradozik, amennyiben elkötelezettséget érez irántuk. Ilyesmit általában olyankor érez valaki, ha e célokért végzett munka saját önmegvalósítási szükségletét kielégíti. Ebben az ideális esetben pedig nemcsak elfogadja, hanem kifejezetten keresi a felelősséget az átlagos emberi lény – például önmagának tűz ki célokat és számonkérés nélkül tesz azok teljesüléséért. Mivel sajnos – McGregor optimista előrejelzésével ellentétben - azóta sem vált általánossá ez az ideális állapot, így az alkalmazottak többségének kreativitása, alkotóereje elvész, nem hasznosul a szervezeti célok elérése szempontjából.

Szerencsére azért számos kutató, és az üzleti életben sikeresen működő vezető lépett McGregor nyomdokaiba. Ők nem azt kérdezték, hogyan motiváljuk az embereket, hanem azt: hogyan építsünk ki spontán motivációt tápláló környezetet, szervezeti kultúrát? Deci és Ryan kutatásainak eredményéből kiderül, hogy 3 fő tápanyag létezik az emberi motiváció számára – a kötődés, a kompetencia és az autonómia.

Más szavakkal tehát az összetartozás érzése, a saját hozzájárulásából fakadó sikerélmény és az önirányítás lehetősége az, ami szárnyakat ad az embernek. Nyugodtan lehet tesztelni saját magunkon (Ez fontos! Mások motivációinak megítélésében ugyanis gyakran tévedünk.), hogyan működünk, ha saját elhatározásunkból cselekszünk, ahhoz képest, amikor külső nyomás hatására teszünk meg ezt vagy azt. Ha csak arra gondolunk, milyen drámai a különbség lelkesedésben és hatékonyságban, amikor mi döntöttük el, hogy valamire – sportolásra, tanulásra, főzésre – időt szánunk, mennyit és mikor, mintha ugyanezt előírják, meghatározzák, számonkérik rajtunk mások, és még meg is büntetnek, ha nem elégedettek az eredménnyel. Na jó, de erre nem lehet egy céget, vagy egy egész társadalmat felépíteni! Tessék elolvasni a Szabadság Zrt-t! Van, akiknek már sikerült – nem is akárhogyan.

Tehát addig eljutottunk, hogy leginkább a saját motivációnkra érdemes építeni, akármibe is fogunk. No és vajon saját magunkat tudjuk-e motiválni? Úgy gondolom, itt is a már felfedezett alapelv tud segíteni: próbáljuk megóvni, táplálni a saját motivációnkat, ahelyett, hogy rombolnánk, akadályoznánk természetes működésében. Egy tipikus, hétköznapi eset (épp most futottam bele én is), amikor irreálisan nagy célt tűzünk ki magunknak egy adott időre, így aztán inkább bele sem fogunk, vagy össze-vissza kapkodunk, és a végén a teljes eredménytelenség a „jutalmunk”. Hiába szeretnénk már előrébb tartani a nyelvtudásunkban, a fogyókúrában vagy a háztartási teendők elvégzésében, jobb, ha megelégszünk azzal, amit ma hozzá tudunk tenni a folyamathoz. Sok kis lépés egymásutánja hosszútávon előrébb visz, mint egy-egy óriásugrás, amely legtöbbször megreked az ugrásra való készülődésnél. Hiszen az annyira, de annyira nehéz lesz...

Szóval, mi az, amit megteszel ma, ami a hosszútávú céljaid elérése felé visz? Ha csak egy apróság is, tedd meg! Ne halaszd el azzal a felkiáltással, hogy „5 perc torna úgysem ér semmit, majd holnap, amikor lesz rá egy órám...” És ez így mehet napokon, heteken, hónapokon át, és nem történik semmi. Hagyj fel a túlköveteléssel önmagad irányában is! De közben tartsd kézben a szálakat.

Domján Mónika

pszichológus, önismereti tréner