Hogyan táplálja a szorongást a biztonságra törekvő magatartás?

A biztonságra törekvő magatartás azt jelenti, hogy akkor is védeni próbáljuk magunkat, amikor erre valójában nincs szükség. Azok a viselkedések, amiket akkor csinálunk, amikor fenyegetve érezzük magunkat; önvédelmi lépések a pillanatnyi szorongás enyhítésére, de sajnos nem nyújtanak hosszú távú megoldást a problémákra. 

Bizonyos esetekben persze, lehet adekvát a biztonságra törekvés, de a túlzott biztonságra törekvő magatartás meggátolja, hogy a valódi érzéseink szerint cselekedjünk, illetve nem ad lehetőséget arra, hogy megtapasztaljuk, az, amitől félünk, nem is annyira veszélyes.

A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a túlzott biztonságra törekvő viselkedésmódok nagy mértékben hozzájárulnak a szorongásos panaszok fennmaradásához. 

Talán észre sem vesszük, de az agyunk egy bizonyos része (az amygdala) folyamatosan monitorozza a környezetet aktuális veszélyek után kutatva. A sérülés legkisebb lehetséges veszélye is aktiválja szorongásos riadórendszerünket, figyelmeztet minket a veszélyre, előhívva a védekező-elkerülő magatartásformákat. Ezek hatására újra biztonságban érezzük magunkat, csökken a szorongásunk, és ez a tapintható megkönnyebbülés megerősíti a védekező-elkerülő magatartást, vagyis a biztonságra törekvő viselkedést. 

Ha a fenyegetés valós (pl. megtámadni készül egy kóborkutya), akkor a szorongásom valódi riasztás, és alkalmazkodó viselkedésre sarkall (pl. futásra). De a biztonság kedvéért agyunk sokszor túlbecsüli a fenyegetések valószínűségét és súlyosságát. Agyunk arra van huzalozva, hogy a rossz kimenetelre számítson. Ezért van az, hogy a szorongásunk sokszor téves riasztás. A túlzott biztonságra törekvés egy hamis vagy eltúlzott riasztásra adott védelmi viselkedés. 

Van néhány biztonságra törekvő viselkedés, amit nagyon könnyű felismerni. Például, aki erősen szorong az egészsége miatt, minden apró testi tünetre fokozottan fog reagálni, rengeteg felesleges orvosi vizsgálatnak teszi ki magát, vagy otthon állandóan kényszeresen tisztít minden felületet. Másik példa, ha valaki fél a visszautasítástól, akkor már eleve kerüli a szemkontaktust, vagy akár a beszélgetést a munkahelyén más emberekkel. 

Néhány túlzott biztonságra törekvő viselkedés már kevésbé nyilvánvaló, pedig mindannyian csináljuk ezeket. Például túltervezünk egy utazást, vagy inkább otthon maradunk, hogy ne kockáztassunk. Túl sokat dolgozunk, hogy elkerüljük a negatív megítélést, vagy tökéletességre törekszünk, a hibák elkerülése érdekében. Az is egy ilyen jelenség, amikor állandóan ellenőrizgetjük a telefonunkat, hogy érkezett-e üzenet/értesítés, hogy le ne maradjunk valamiről. 

Amikor veszélyben érezzük a kapcsolatainkat, akkor is gyakran képbe kerül a túlzott biztonságra törekvés. Reflexszerűen arra törekszünk, hogy mások kedvében járjunk, hogy elkerüljük a konfliktust, vagy újra és újra biztosítékot keresünk, hogy mások nem haragszanak ránk. 

A túlzott biztonságra törekvés a gondolkodásunkban is megjelenhet. Amikor aggódunk vagy rágódunk, elemezzük a lehetséges kockázati forgatókönyveket egy-egy helyzetben, mentálisan felkészülünk különböző kimenetelekre, fejben próbálgatunk beszélgetéseket, vég nélkül rágódunk döntéseken. A közös ezekben a helyzetekben az ismétlés: újra és újra lejátszok magamban helyzeteket, forgatókönyveket, hogy felkészültebbnek és kiegyensúlyozottabbnak érezzem magam (vagyis csökkentsem a szorongásom). De ezek a törekvések általában nem igazán visznek előre, mert a múltbeli dolgokat már nem tudom megváltoztatni, a jövő pedig bizonytalan. Ezek a biztonságra törekvő gondolatok a kontroll illúzióját keltik egy szorongáskeltő szituációban, ezért ismételjük őket. 

De mi a baj azzal, ha keressük a biztonságot? 

Sajnos a biztonságra törekvő magatartásformák csak rövid távon csökkentik a szorongást, hosszú távon viszont fenyegetés üzemmódban tartanak, így végeredményben fenntartják a szorongást. 

Amit teszünk, az alakítja a valóságunkat. Amikor úgy viselkedünk, mintha egy helyzet nagy kockázattal járna, az amygdala valójában megfigyeli viselkedésünket, és arra következtet, hogy valami nincs rendben. Ha enyhe láz miatt elkezdjük guglizni a kórházakat, az amygdala felpörög: nyilvánvalóan fennáll a veszély, különben most nyugodtan üldögélnénk. 

A nagyobb probléma az, hogy a biztonságra törekvő magatartásformák megakadályozzák, hogy olyan tapasztalatokat szerezzünk, amelyek megcáfolják, hogy amitől félek, az veszélyes. Tegyük fel, hogy autóbalesetet szenvedtünk, és most az amygdalánk szorongást vált ki, amikor beülünk a vezetőülésbe. Természetes válaszunk az, hogy átadjuk a kulcsot a partnerünknek (biztonságra törekvő magatartás). De ez sajnos nem oldja meg hosszú távon a szorongásunkat, mert valószínűleg három hónap múlva is csak az anyósülésen fogunk ülni, a félelem megmarad. Statisztikák segítségével sajnos nem tudjuk lebeszélni magunkat a félelemről. Az amygdalának szüksége van az autópályán való károsodás nélküli vezetés közvetlen tapasztalatára, hogy felülvizsgálja, mennyire is fenyegető számunkra a helyzet. Ez az oka annak, hogy az expozíciós terápia (a fenyegetésnek való kitettség a biztonsági viselkedés helyett) a szorongás kezelésének alapvető módszere. 

Az expozíció arról szól, hogy szembenézek a félelmeimmel, így közvetlenül megtapasztalhatom, hogy a várt ártalom nem fog bekövetkezni, vagy nem olyan súlyos, mint gondoltam, és akár kezelni is tudom azt. Vagyis ebben a helyzetben el kell kezdenem újra vezetni, hogy megkérdőjelezhessem a vélt fenyegetés mértékét, és újra érzelmi szinten bízni tudjak. 

Sajnos a biztonságra törekvésnek van más ára is. A biztonságra törekvő magatartások mindig valamitől ELtávolítanak, nem pedig valami FELÉ visznek. Inkább az énvédelemről szólnak, semmint a kapcsolódásról, inkább a merev kontrollálásról, semmint a rugalmas válaszadásról. Gondoljunk arra, hogy a biztonságra törekvő magatartásaink hogyan akadályoznak meg abban, hogy megtanuljunk sziklát mászni, elmenjünk egy tánctanfolyamra, vagy akár abban, hogy karriert váltsunk. Hogyan gátolnak meg abban, hogy kockázatot vállaljunk a munkahelyünkön (a fejlődés vagy az előléptetés érdekében), vagy abban, hogy randira hívjuk azt, aki tetszik. A biztonsági törekvésünk sokszor az ellenkező irányba visz, mint amerre az értékeink, vagy a valódi vágyaink vinnének. 

Első lépésként fel kell ismernünk a saját biztonsági viselkedésünket. A következő lépés, hogy próbáljunk ellenállni a kísértésnek, és ne a biztonságos utat válasszuk. Ehhez arra van szükség, hogy elviseljük az esetleges negatív kritikát, visszautasítást, csalódást, kudarcot. Ebbe beletartozik az is, hogy kibírjuk az esetleges kellemetlen érzéseket és (rövid távon) a szorongást. 

A jó hír az, hogy amikor képesek vagyunk letenni az esernyőt, azt tapasztaljuk, hogy nem is esik olyan gyakran, vagy olyan intenzíven, mint vártuk. A helyzet az, hogy  legtöbb dolog, ami miatt aggódunk, sosem történik meg.