Határhúzási nehézségek

Biztosan sokszor hallottad már önismerettel kapcsolatos videóban, beszélgetésben, vagy olvastad önismerettel kapcsolatos könyvben azt a szót, hogy „határ, határok, határhúzás”. Vagy azt, hogy jobban meg kellene húznod a határaidat. És lehet nem érted, hogy ez mit is jelent. 

Ilyenkor arra gondolok szakemberként, amire a határok általánosságban is valók. Arra, hogy megvédjenek valamit. 

Gondolj csak a lakóházakra, amik körül kerítések, a házakon ajtók vannak, hogy ne menjenek be a bekerített területre idegenek, vagy hívatlan látogatók. Sokszor a kapuk be vannak zárva, és csak csengővel lehet jelezni, hogy be szeretnénk menni. De ha nincs csengő, és eljutunk az ajtóig, ideális esetben ott kopogással jelezzük, hogy be szeretnénk menni. És megvárjuk, míg valaki kijön, aki eldöntheti, hogy akkor és ott beengedi-e a látogatót az otthonába, vagy erre nemet mond. 

Ebben a példában is látszik, hogy több pont is van, ami jelzés arra vonatkozóan, hogy állj, ne menj tovább. Sajnos azonban sokszor a külvilág nem veszi észre ezeket a jelzéseket. Ha valaki a csengetésre nem jön ki a házból, akkor lehet nincs otthon, vagy csak egyszerűen nem akar senkivel sem találkozni éppen akkor. Erre a látogató lehet még megereszt egy telefont is, biztos, ami biztos alapon. És akinek nehezen megy a határhúzás, felveszi a telefont, hiába szeretett volna egyedül lenni otthon, és nagy eséllyel beengedi azt, akit eredetileg nem akart volna.

Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy ez kinek is a felelőssége, hogy végül az eltervezett nyugodt délután mégsem a tervek szerint alakult? 

Sokak szerint ez a hívatlan látogató felelőssége, vagyis sokan kifelé, a külvilág és a másik felé mutogatnak. Aki azt tanulta meg gyerekként a családjában, hogy nem szabad nemet mondani, az teljesen őszintén így gondolja. 

És meglepődik azon, amikor azt mondom erre, hogy márpedig ezekre a határ átlépő helyzetekre teljesen nyugodtan lehet nemet mondani. Ők ugyanis nem tanulták meg, hogy bármikor, bármilyen helyzetben mondhatnak nemet, de akkor mindenképpen muszáj lenne nemet mondaniuk, amikor abszolút szükségük is lenne erre. Náluk otthon valószínűleg a családi határok diffúzak voltak, vagyis könnyen átjárhatóak. Például a közelben lakó nagymama kopogás nélkül bármikor megjelenhetett a lakásban, és nem lehetett neki azt mondani, hogy most annyira nem alkalmas az időpont az előre nem tervezett közös időtöltésre. Az is lehet, hogy a határok mindig változtak, hogy mikor és hol húzták meg őket, vagy mindig ugyanaz a személy (valamelyik szülő) húzta meg őket ott és úgy, ahogy ő jónak látta azt, tekintet nélkül a gyerek életkorára, szükségleteire, vágyaira.

Ezek miatt teljesen érthető, ha felnőttként azt vesszük észre magunkon, hogy nehezen megy a határszabás, a nemet mondás. Ha sokszor nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy szeretnénk, mert a nemet mondás fel sem merül bennünk, vagy valami fura kellemetlen érzés társul mellé, és inkább belemegyünk helyzetekbe, amikbe valójában nem szeretnénk. 

A klienseimmel folytatott munkámban azonban azt tapasztalom, ezen a nehézségen lehet dolgozni, lehet rajta változtatni, és lehet önmagunkra igent mondani mások helyett.