A gyász nem szabálykönyv

November első két napja az elmúlásról, veszteségeinkről, a gyászról szól elsősorban. Elseje idehaza mindenszentek, másodika pedig a halottak napja. Gyerekkoromban ilyenkor meglátogattuk az elhunyt rokonok sírját. Anyuék inkább igyekeztek nem mutatni gyászukat, a szomorúságukat. Gyerekként nekem a sültgesztenye illata maradt meg a halottak napjáról: a temetők bejáratánál ugyanis gesztenyeárusok voltak. Hazafelé mindig vettünk belőle.

A gyászunk nemcsak azokra vonatkozhat, akik már nincsenek velünk, hanem akár mindarra is, amit elvesztettünk: egy kapcsolatot, egy álmot, egy régi életet. A gyász természetes folyamat. És nehéz folyamat. Régen több rítus is segített átjutni a legnehezebb időszakon, a közösség is gyakran támogatott a veszteség enyhítésében. A gyász nem „betegség”, amit ki kell heverni, hanem az élet része, amikor valami vagy valaki fontos megszűnik jelen lenni. A gyásznak nincsenek szabályai, követelményei.  Van, akit a sírás, másokat a csend, vagy épp valamilyen tevékenység segít átvészelni a legfájdalmasabb időszakon. A gyász nem egyforma, és nincs jó vagy rossz módja.

Nehéz, amikor olyan valakit veszítünk el, akihez fájdalmas, ellentmondásos emlékek kötődnek. Aki bántott, elhanyagolt, vagy sosem tudott igazán szeretni. Akikről nem tudunk jót mondani és könnyeket sem hullajtunk. És ez is rendben van.

 Az is a gyász része, ha a hiány mellett megjelenik a megkönnyebbülés, a harag, vagy az üresség. A veszteség ilyenkor nemcsak a személyről szól, hanem arról is, hogy már sosem lehet másképp, mint ahogy volt.

A gyász nem kötelesség, hanem belső folyamat. Nem mások szabják meg, mennyi idő kell, vagy hogyan „illik” érezni. Mindenki a maga módján tartja a kapcsolatot azzal, aki elment — egy gondolatban, egy meggyújtott gyertyában, de egy közös megemlékezés is ugyanilyen jó. És ér arról is beszélni, hogy aki eltávozott, nem volt tökéletes.