A férfiak nem sírnak?

Egy amerikai kutatás szerint a férfiak 44%-a úgy gondolja, hogy egészséges életet él. Amikor ezt nyilatkozza, kiderül, hogy csak a testi egészségére gondol, a mentális egészségére egyáltalán nem fordít figyelmet.

November a férfi egészség hónapja, amit azért (is) hoztak létre, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a férfiak is ugyanúgy küzdenek nagyfokú stresszel, szorongással, alvászavarokkal, depresszióval és egyéb mentális zavarokkal, mint a nők, csak sokszor kevésbé látható módon. Társadalmunkban mélyen gyökerezik az a hiedelem, hogy az érzelmek megélése és kifejezése, illetve a segítségkérés nőies dolog. A hagyományos férfi sztereotípiák szerint a férfias férfi nyugalmat, magabiztosságot, erőt sugároz, nem borul ki, nem sir, nem mutat nagy érzelmeket. Az érzelmek azonban nem tűnnek el, utat találnak maguknak valamilyen formában. Nem véletlen, hogy a férfiak körében jóval nagyobb számban fordul elő az alkoholizmus és egyéb függőségek (drog, játék, pornó), a kardiovaszkuláris megbetegedések és az öngyilkosság is.

Bár a sportolás már egészen konstruktív módja a stresszes érzelmekkel való megküzdésnek, ugyanakkor az érzelmek kifejezésének problémáját nem oldja meg. Egy párkapcsolati konfliktuson legtöbbször nem segít, ha az egyik fél elmegy futni, ha utána nem történik egy őszinte beszélgetés, ahol mindkét fél képes szavakkal leírni, ami benne zajlik.

Gyakran láthatjuk, hogy egy konfliktus során a férfiak (persze nőkre is igaz lehet, itt most általános tendenciákról beszélünk) kétféle reakciót engednek meg maguknak: teljes passzivitásba vonulnak vagy haragot fejeznek ki. Pedig a harag legtöbbször nem az elsődleges érzelem, mindig van mögötte valami más, amit haraggal próbálunk elfedni: szomorúság, tehetetlenség, fájdalom, gyász. De mennyivel „férfiasabb” dühöngeni, mint sírni, nem? Csak hogy a düh vagy a passzitivitás a másik emberből többnyire távolodást vált ki. A szomorúság, a fájdalom, a kétségbeesés, vagyis a sérülékeny részem kifejezése viszont empátiát, közeledést. Azon túl, hogy az érzelmek kifejezésétől megkönnyebbülök, illetve megértést és támaszt kapok a másiktól (jó esetben), még a kapcsolati intimitást is fokozza.
Persze, könnyű ezt mondani. De ha generációk óta adódik tovább, hogy érzelmekről beszélni gyengeség, a férfiak nem sírnak, a harag és az agresszió férfias vonások (még sorolhatnánk…), és ezek a hiedelmek már olyan mélyen bennünk élnek, hogy sokszor észre sem vesszük őket, akkor hogyan lehet ezen változtatni? 

Kitartó ÖNISMERETTEL. 
Csak akkor tudok érdemben változni, ha dolgozom a kapott mintáimon, utánajárok, hogyan zajlott az érzelmek kifejezése az eredeti családomban, milyen hiedelmek, mondások szálltak tovább generációkon keresztül, amiknek ma már nincs létjogosultságuk, sőt, ártalmasak. 
Szülőként pedig nagy a felelősségem, hogy milyen mintát nyújtok. Hiába mondja azt egy apa a fiának, hogy nyugodtan sírhat, ha őt soha nem lehet látni sírni, és a gyerek csak azt látja, hogy nehéz helyzetekben apja többnyire csak dühöt tud kifejezni, nagy valószínűséggel ő is ezt fogja követni.