A felnőttkori kötődés típusai

A kötődésről elég gyakran esik szó a mindennapi életünkben, még ha nem is vesszük észre, hogy éppen ezt a témát érintjük.

„Nem kötődöm eléggé hozzá”, „Túlságosan függök tőle”, „Úgy érzem, egyszer ellök magától, aztán megfojt a szeretetével”… Ismerős mondatok? Valószínűleg igen, hiszen a felnőttkori kötődés egy sokakat érdeklő téma. Nézzük meg, honnan ered ez a kifejezés? Milyen típusai lehetnek? Illetve milyen problémákba ütközhetünk az egyes kötődési stílusok esetén?

A kötődés elméletének kidolgozója, John Bowlby csecsemők megfigyelése során jutott arra a következtetésre, hogy a csecsemő egy evolúciós késztetéstől vezérelve törekszi karra, hogy gondozójával kapcsolatot alakítson ki. Ez a kapcsolat a gyermek és gondozója közötti testi kapcsolat fenntartását, ezáltal a gyermek biztonságát szolgálja; megvédi a potenciális veszélytől, miközben lehetőséget teremt a külvilág megismerésére (Cole & Cole, 2006; Danis, 2007).

A folyamat az első életévben zajlik, melynek végére a gyermek kialakít egy ún. belső munkamodellt környezetéről, magáról, a gondozójáról és kettejük kapcsolatáról. Ennek a későbbiekben is nagy jelentősége lesz, hiszen ezek alapján fogja értékelni párkapcsolatait, kortárs kapcsolatait és egyéb szociális kapcsolatait is (Ainsworth, 1985). Bár kezdetben azt feltételezték, hogy a kötődési stílus állandó, ezt a kutatási eredmények nem támasztották alá, tehát feltételezhetünk olyan hatásokat, melyek megváltoztatják a kötődési stílust, például párkapcsolati élmények, érzések, elvárások (Grossmann, Grossmann, & Waters, 2005).

A kötődési stílusok fogalma Ainsworth nevéhez köthető, aki híres Idegen Helyzet Kísérletében a csecsemőknek az anya távollétére adott reakcióját vizsgálta (Ainsworth, 1985). Ez alapján négy stílust különített el: a biztonságosan kötődőt, a bizonytalan-elkerülőt, az ambivalenst és a dezorganizáltat (Cole & Cole, 2006). Később erre az elméletre alapozva indult el a felnőttkori kötődés vizsgálata.

A felnőttkori kötődés esetén ma több elmélet is elérhető, melyek egy része típusokat különít el, míg mások a kötődés dimenzióira helyezik a hangsúlyt. A most bemutatott modell 4 kategóriába sorolja a kötődési stílusokat, az alapján, hogy milyen a szorongás és az elkerülés szintje (Hámori & társai, 2016).

Ha a személy pozitív énképpel rendelkezik, akkor alacsony a szorongás (vagyis az elutasítástól való félelem) szintje. Ha az énképe negatív, abban az esetben a szorongás szintje magas.

Ha a másikról pozitív képet őrzünk, akkor közelebb engedjük magunkat hozzá, vagyis az elkerülés szintje alacsony. Fordított esetben, ha a partnerről negatív a véleményünk, nem bízunk benne, akkor kerülni fogjuk az intimitást.

1. Biztonságos (pozitív énkép + alacsony elkerülés)

A biztonságosan kötődő személy könnyen közel kerül másokhoz, nem zavarja a kölcsönös függés. Önbizalma rendben van, ezért nem fél attól, hogy nem fogadják el mások, vagy elhagyják. Bizalomteli, könnyen alakít ki intim kapcsolatokat.

2. Elárasztott (negatív énkép + alacsony elkerülés)

Ez a kötődési stílus gyakran együtt jár a negatív énképből fakadó önbizalomhiánnyal és társas szorongással. A személy szeretne mély kapcsolatokat kialakítani, de gyakran érzi úgy, hogy társa nem viszonozza ezt a fajta kötődést. Közeli kapcsolatok nélkül nem érzi jól magát, ugyanakkor fél attól, hogy mások nem értékelik ugyanannyira, mint ő őket. Gyakran válna társfüggővé.

3. Elutasító (pozitív énkép + magas elkerülés)

A személy pozitív viszonyban van önmagával, magabiztos, így közeli kapcsolatok nélkül is jól érzi magát. Fontos számára a függetlenség, a teljesítmény, és az önállóság, emiatt nem engedi magához olyan közel az embereket. Gyakran tűnhet bizalmatlannak.

4. Félelemteli (negatív énkép + magas elkerülés)

Ez a személy negatív képet ápol magáról és a társáról is. Kényelmetlen számára a közelség, nehezen szavaz bizalmat másoknak, és aggódik a lehetséges sérülések miatt. Fontos számára, hogy elismerjék, ezért a rendszeres visszajelzések növelhetik az (ön)bizalmát. Amennyiben nem sikerül megküzdeni félelmeivel, eluralhatja a magányosság érzése.

Természetesen számos más megközelítés is létezik a felnőttkori kötődés területén és folyamatosan zajlanak a kutatások, melyek újabb irányokkal színesíthetik az elméletet.

Ennek ellenére a modell megismerése, és önmagunk elhelyezése a kategóriák közt, sok kérdésünkre adhat választ. J

Források:

Ainsworth, M. D. (1985). Attachments across the life span. Bulletin of the New York Academy of Medicine, 61(9), 792-812.

Bartholomew, K., Horowitz, L. M. (1991): Attachement styles among young adults: A testof a four-category model. Journal of Personality and Social Psychology, 61, 226–244.

Cole, M., & Cole, S. R. (2006). Fejlődéslélektan. Budapest: Osiris Kiadó.

Danis, I. (2007). Szülői és tágabb környezeti tényezők szerepe a szülővé válás folyamatában és a korai anya-gyermek kapcsolat kialakulásában. (PhD), Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Budapest.  

Grossmann, K. E., Grossmann, K., & Waters, E. (2005). Attachment from Infancy to Adulthood. The Major Longitudinal Studies. New York.

Hámori, E. & társai (2016). A felnőtt kötődés új típusai? Alkalmazott Pszichológia, 16(3):57–77.