A félelmetes NEM – 2. rész.

Nem mindig tudunk nemet mondani, mert az elvárások, családi minták miatt ez nehéz dolog. Gond akkor lehet, ha szinte minden esetben rábólintunk a kérésekre, még akkor is, ha az nekünk nem komfortos, komoly áldozattal jár. Az előző posztban arról volt szó, hogy mi áll ennek a hátterében. Most azt tekintjük át, hogy mit és hogyan tehetünk azért, hogy ki merjük mondani: nem.

A legfontosabb, hogy tisztában legyünk saját igényeinkkel, határainkkal, erősségeinkkel és gyengeségeinkkel. Ha elhangzik egy kérés, fontos, hogy valóban átgondoljuk: tudjuk-e vállalni, belefér-e az életünkbe. Ilyenkor nyugodtan kérjünk gondolkodási időt. Persze, ha megszokták tőlünk, hogy azonnal mindenre igent mondunk, akkor ez a másiknak meglepő lehet. De jogunk van átgondolni a döntésünk. Ettől nem vagyunk rosszak vagy akadékoskodók. Ha valami nem világos, kérdezzünk rá – dönteni úgy tudunk felelősen, ha nem maradnak homályos pontok.

Fontos, hogy nemet a kérésre mondunk, nem a személyre! Azaz, ha megindokoljuk, hogy valamit miért nem tudunk megcsinálni: például az unokaöcsünkre nem tudunk vigyázni, mert fogorvoshoz van időpontom. Jelezzük, hogy fontos nekünk, törődünk vele, ám a kérését most nem tudjuk teljesíteni.

Egy biztos: ha indokkal utasítjuk el a kérést, azzal könnyebben tudunk nemet mondani. Ám a túlmagyarázás, vagy nem valós indokok felsorakoztatása visszaüthet.  Elég indok kell, hogy legyen, ha csak valami nem fér bele nekünk. Az is megoldás lehet, ha a kérés egy részét szívesen teljesítjük: ilyenkor át lehet beszélni, hogy a másiknak ez rendben van-e. Fontos, hogy asszertíven mondjunk nemet!

Ha olyasmire mondunk igent, amelyre nemet szerettünk volna, a kérés teljesítése nehéz lehet: dühösek, frusztráltak lehetünk, hogy megint mibe másztunk bele. Ezért fontos ismerni önmagunkat, határainkat, szükségleteinket. Az pedig nem a mi felelősségünk, hogy a másik hogyan reagál a „nem”-ünkre. Megterhelő, ha a másik reakciója, vélt vagy valós érzései miatt mondunk igent valamire.

És persze az is rendben van, ha néha mégis olyasmire bólintunk rá, ami kényelmetlen nekünk, vagy nem túl szívesen csináljuk meg. De tulajdonképpen belefér.