Egy párterápiás történet a megbocsátásról

    A megbocsátás nem felejtés, hanem érzelmi megkönnyebbülés, fejlődés egyénileg és kapcsolati szinten. Előző cikkemben a megbocsátás egészségére tett hatásával és az egyéni szintű fejlődéssel foglalkoztam, jelen cikkben a kapcsolat szemszögéből írok róla és nem is a megszokott módon.

Az élet a legnagyobb rendező, így minden esélye megvan, hogy az általam példának kitalált párterápiás történetben valaki magára ismerjen, ami csupán a véletlen műve lehet.

A terápia: 

A párterápiára való bejelentkezést a férj kezdeményezte azzal, hogy felesége 28 év együttélés után elköltözött otthonról és a váláson gondolkozik. A kapcsolatuk javítására szerződtünk.

Az első ülésen koterapeuta társammal kívácsian hallgattuk a pár általi bemutatkozást, amiben kiderült, hogy három gyermekük van, akik már kirepültek a családi fészekből. Kapcsolatuk az utóbbi években lett egyre terheltebb a nő felől érkező zsörtölődéssel, amiben közös életükben megélt sérelmeit ismételgeti kitartóan. Panaszaiban erősen helyet kapott, hogy a gyerekek felnőtté válását követően sem tudtak több időt együtt tölteni férjével annak ”munkamániája’” miatt.  

A rendszerszemléletű párterápia alapján, az egyén megélésén túl fontos a kettejük által létrehozott megélésekkel, élményekkel foglalkozni, ami ezen esetben a következőket jelentheti:

- a feleség zsörtölődése miatt is választhatja férje a munkába való menekvést,

- a feleség addig zsörtölődhet, míg férje nem szab ennek határt.

A férj szándéka szerint a párterápia ennek a határszabásnak az eszközéül szolgálhatott. A változáshoz változtatás szükséges, ugyanazon forgatókönyv ugyanazt a jelenetet fogja produkálni. Az általuk létrehozott dinamika megértésével egyidőben kezdtük alkalmazni azon technikákat, amivel megkezdődhetett a sérelmek megértése, majd feldolgozása. 

A megértést a családfa tematikus feldolgozásával végeztük, ami feltárta az egyéni kapcsolódási mintákat, sérüléseket és igényeket. A generációkon keresztül továbbadott vagy tudattalanul magunkra vett minták alapvetően meghatározzák a kapcsolaton belüli működésünket, ahogy jelen esetben is. A feleség azt sérelmezte, hogy férje soha nem volt mellette a nehéz pillanatokban és a gyerekekkel kapcsolatos feladatokban, mert annyira lefoglalta magát a munkájával, hogy rá/rájuk már nem volt ideje és energiája. A családfa alapján a férj magára vett szerepe abból származhatott, hogy a számára példaként szolgáló férfi felmenőitől a munka és az egzisztenciális biztonság megteremtésének feladat mintáját hozta, míg női vonalon az otthon és benne a gyerekekkel való foglalkozás mintáját. A feleség oldaláról kiderült többek között, hogy a női felmenők erős asszonyok voltak és anyai oldali nagymamája hozzá hasonlóan férjével zsörtölődő volt, ahol a nagypapa elég korán, ”idő előtt” elhúnyt.

A kimondott és megértett minták lehetővé tették változtatásukat és a pár kapcsolati fejlődését, így a feleség részéről a megbocsátás eldöntését is. A feleség visszaköltözésével egyidőben már megértőbbé váltak egymással, mert mindketten nagyobb biztonságban érezhették magukat a kapcsolatukban.

Az élményközpontú és érzelemfókuszú terápiás vonalak által használt technikák, valamint a kommunikáció fejlesztése hatékonyan segítették a pár újraközeledését.  

Összefoglalva, a sérelmek mint tünet jelezték a közöttük levő mélyebb problémákat, miszerint a feleség a gyerekek kirepülése következtében megélt magányában nem tudott férjével kapcsolódni (akcidentális krízis), ami mögött egy új életszakaszba való lépés (normatív krízis) nehézségének krízise állt az üres fészek és egymásra találás meglépésének feladataival.