Az autentikus én születése. Az érzelmek megélésére való képesség: Úton a 'legsajátabb lennitudás' felé

Amit egykor tudatosan átéltünk, arra képesek vagyunk emlékezni, ám mindaz, amit nem engedtünk tudatunkba férkőzni az legfeljebb homályos érzés marad. Mégis homályosságuk és megfoghatatlanságuk ellenére a korán elfojtott érzelmeink hozzánk tartoznak.
Azok a gyermekek, akiknek a szülei fogékonyak az érzelmeikre, később, felnőttként is képesek lesznek átélni azokat. Ám az olyan érzelmeket, melyeket a környezet elutasított, vagy nem vett tudomásul, felnőttként sem fogják tudni értelmezni – belső cenzoruk meg sem engedi azok kibontakozását. Ennek a nem tudatos kontrollnak nagy ára van, mert valami lényegi marad vissza.
A gyermekkor veszteségei ugyan nem pótolhatók, de a saját érzelmeink átélésére való képességet, mely elevenségünk kulcsa, még megszerezhetjük.

Meglehet, hogy gyermekként a környezetünk azt a hajlandóságot erősítette bennünk, hogy saját érzéseinket mások kívánsága szerint fojtsuk el, ám ezt felnőttként már nem kell megtennünk. A felnőttnek meg van a lehetősége, hogy felszabadítsa érzéseit, és képessé válhat annak belátására, hogy azok hozzá tartoznak, velük együtt is szerethető. Lehet dühös és szomorú, mert nem kell senkit boldoggá tennie. Hibázhat anélkül, hogy el kelljen veszítenie mások szeretetét.
Annak belátása, hogy valójában nem a képességei teszik szerethetővé, egyszerre felszabadító, ugyanakkor elbizonytalanító is. Elbizonytalaníthatja annak az önmagáért is szerethető énnek a megélése, akit eddig távol tartott magától, akit nem hagyott eddig levegőhöz sem jutni, nem hogy megvalósítani önmagát. Az új helyzet alkalmazkodást követel tőle, de már nem másokhoz, hanem saját magához mérten, annak érdekében, hogy a jól elrejtett – meg sem élt – érzései szabadon megnyilvánulhassanak. Ami egykor a túlélést szolgálta, a saját érzéseinek elfojtása – hogy megőrizze szüleinek szeretetét – immár szükségtelen, csak hátráltatja abban, hogy önmagává váljon, hogy a saját életét minden nehézségével együtt, mégis teljességében megélje. Ennek a folyamatnak az ajándéka, hogy egyre szabadabbnak érzi magát. Ha ugyan tart is a visszautasítástól, már nem alkalmazkodik szüntelenül, és el tudja viselni az ezzel járó félelmet, annak érdekében, hogy hű maradjon önmagához. Kényelmetlenségekkel teli út ez, ám fáradozásának jutalmaként az újonnan megszerzett érzelmi képességek teszik igazán élővé. Ebben a kihívásokkal teli folyamatban a közben megszülető önmaga iránti empátia lesz segítségére.

A saját történetünkkel való szembesülés az önmagunkkal kapcsolatos illúziók leépítésén keresztül segíti a tisztánlátásunkat, és az illúziók helyett immár igazabbak lehetünk nem csak magunkkal, hanem másokkal is. Idővel képes kibontakozni a hiteles, autentikus énünk azáltal, hogy egyre inkább megengedjük érzéseink átélését. A saját kiszolgáltatottságunk és kétségbeesésünk megélése paradox módon erősebbé tesz. Érzelmeink jogosultságának elismerése szükségtelenné teszi a tüneteinket, a feltörő kellemetlen érzések pedig fokozatosan nyitják meg az utat elfojtott emlékeink számára, mígnem  történetünket sajátunkként fogadjuk el.

Azzal, hogy megengedjük magunknak a történetünk felett érzett szomorúságot, és közelengedjük a régen elfojtott fájdalmunkat, képessé válunk a düh, a harag és kétségbeesés átélésére, és ez minden kényelmetlenség ellenére az elevenségünket adja vissza. A folyamatban a fájdalom és szomorúság mint útjelző működik, mert ott lépnek fel, ahol a valódi odatartozásunk veszélyeztetett. Nélkülük az igazságra képtelenek lennénk. Ahol fájdalom van, ott kirajzolódnak a határaink, ott jelen vagyunk és elevenné válunk. Ezt elhárítva magunktól  képtelenné válunk a kapcsolatra, nem csak magunkkal, hanem másokkal is.
A kellemetlen érzelmeink megélése lassacskán kiélesíti az önérzékelésünket, kiszabadulásukat követően pedig az önkifejezésünk és kreativitásunk is fokozatosan fejlődésnek indul.

Ennek a munkának van még egy gyümölcse: az elfojtott érzelmeink feloldása és a gyermekkorunk tragikumának elfogadása következtében megkíméljük gyermekeinket attól, hogy a gyermekkori veszteségeinket tudattalanul továbbörökítsük.