Az anyaság nem szakmai adat

Hédit négy éve ismertem meg, de mindmáig emlékszem az első találkozásunkra. Kendőzetlen őszinteséggel beszélt arról, hogy előttem hónapokig járt egy jónevű pszichológushoz, ám se szó, se beszéd, faképnél hagyta a terapeutát. Amikor óvatosan érdeklődtem, mi volt a gond, meglepő választ adott. Azt mondta, ő volt a hibás. Amiért nem nézett utána kellő alapossággal.

Nem értettem.

És Hédi mesélni kezdett. Sokáig nem tudta, miért van az, hogy hét, mint hét, szinte rosszul volt a terápia után. Pánikrohamok kínozták, szorított a mellkasa, nem kapott levegőt. Eleinte azt hitte, ennek így kell lennie. Ez így természetes. A pszichológus folyamatosan a bűntudatról és a megbánásról akart beszélni vele. Hédi viszont nem akart. Sokféle érzés hullámzott benne, de ezek nem.

Ám egyszer véletlenül a terapeutája hivatalos adatlapjára tévedt. A megannyi szakképzettséggel bíró pszichológus azzal kezdi a bemutatkozást, hogy „két kislány boldog és büszke anyukája”. Hédi ekkor értette meg, hogy nem vele volt a baj és a terápiának „nem kell fájnia”.

Hédivel ellentétben én még mindig nem értettem az összefüggést.

Próbáltam gyorsan felidézni, hogy én annak idején milyen személyes jellegű információt osztottam meg a bemutatkozásban. Úgy rémlett, szinte semmit. Megkérdeztem hát, hogy érdekli-e, nekem hány gyerekem van, mire ingerülten azt felelte, nem, nem érdekel.

Hédi abortusz után kért segítséget.

Összeállt a kép. Hédi olyan terapeutához esett be, akinek az anyaság az identitása meghatározó elemét jelenti. Ám nem csupán a személyi, de a szakmai identitása meghatározó elemét is. Aligha véletlenül kezdte ezzel a szakmai bemutatkozóját. Nem csoda, hogy e tengely mentén képes csak gondolkodni a gyermekvállalás kapcsán. És mivel ez így van, képtelen elvonatkoztatni, így az abortusz következménye – gondolhatta ő – csakis a bűntudat és a megbánás lehet.

Hédi története rámutatott egy nagyon fontos dologra: arra, hogy az anyaság (vagy éppen a gyerektelenség) nem szakmai adat.