Az ágy közös, a párna nem

Este van. Pilinszkyt olvasol. „Az ágy közös / A párna nem” - írja, és eltalál. Ő most nincs ott, ahol te, a barátnőivel bulizik. Ötödike van, és azért mégiscsak rosszul esik, hogy miért nem negyedikén vagy hatodikán mentek el, miért pont ötödikén, amire egyébként nem készültél semmi különlegessel, mert az ember nem készül az összes ötödikére valami különlegessel, vagy te inkább úgy fogalmaznál, hogy számodra az különleges, hogy együtt. 

Múltkor átbeszéltük a példátokon keresztül a párkapcsolatok első szakaszát (szimbiózis). Azóta telt s múlt az idő, át is léptetek a második szakaszba, ami az elsőhöz hasonlóan szintén szépen cseng: differenciálódás. Tulajdonképpen az egybemosódott határaitok kezdenek ismét körvonalazódni. Teret kap/nyer/követel a hasonlóságlista mellett a különbözőség is. Mondhatod úgy, hogy mi marhára hasonlóak vagyunk, de azért messze nem ugyanolyanok. És ha minden jól megy, akkor ez a nemugyanolyanság elfogadásra talál egymásban.

Hogy mi nehéz? Hát nézz magadra! Szomorkodsz otthon, hogy nincsen ott, üzeneteket írsz neki, amiket persze nem lát. Hazaér majd, és te érzed rajta a bort, mosolyog, de te nem örülsz annak a mosolynak. Mert te azt akarnád, hogy rád vetüljön a fénye, hogy csak rád, nem akarod, hogy kipukkadjon az a buborék, amiben ő van és te összezárva. És ő valóban jól érezte magát, ám meg sem fordult a fejében, hogy mihez képest, hogy ahhoz képest, amikor ti együtt, nem, nem fordult meg ilyesmi a fejében. Pusztán együtt szeretett volna lenni azokkal, akikkel már mióta nem.

Mintha máshol tartanátok. Szerencsétekre kellő őszinteséggel és érzékenységgel - egymásra és saját magatokra - képesek vagytok megküzdeni ezzel. Már csak azért is, mert még van néhány szakasz, melyek bemutatásához szükségem van rátok.