Az államalapító Szent István és az új kenyér ünnepe 2006. augusztus 20. óta másról is szól. A nemzeti trauma napja lett. Négy halott, több mint háromszáz sebesült. Ez volt a vihar hivatalos mérlege. Azt azonban nem tudni, hány ezren, hány tízezren vannak, akik számára ez az újraszületésük napjává vált. Ők azok, akik elvileg „megúszták”. Elvileg.
Gyakorlatilag viszont ők azok, akik immár egy évtizede nem mernek tömegrendezvényre menni, akik furcsa szorongást éreznek mindig, ha megdörren az ég, vagy ha felerősödik a szél. Talán a tűzijátékot is csak a tévében nézik azóta.
Nincs adat arról, hogy hányan lehetnek, akik ezen a napon olyan traumát szenvedtek el, amely egész hátralévő életükre végérvényesen rányomta a bélyegét. Arról viszont van adat, hogy hányan vagyunk, akik közvetve éltük át ugyanezt. Egy egész ország nézte a tévén, követte az interneten, ahogy kétségbe esetten, sikoltozva menekülnek az emberek. Sok hasonlót láttunk már a híradókban. Ám ez nálunk és velünk történt. Talán néhány saroknyira az otthonunktól, talán a tömegben voltak a barátaink, a rokonaink és az ismerőseink. Éppen ezért sokkoltak a történések minket, mindannyiunkat. Egy egész nemzetet.
Valami megváltozott. „Szépséghibássá” vált az ünnep. Ahogy közeleg Szent István és az új kenyér napja, úgy erősödik bennünk egy megmagyarázhatatlannak tűnő, furcsa, rossz érzés. A poszttraumás stressz tünetei. Ezúttal nemcsak azoknak kell e kellemetlen testi és lelki jelek felbukkanásával számolni, akik akkor és ott közvetlenül átélték az eseményeket. Mindenkinek tudomásul kell vennie; augusztus 20. a nemzeti trauma napja lett.
Egyszer s mindenkorra.
Komment írása