Amit otthonról hozunk...

Felvágottakat vékonyan szelve szeretem. Félek a dörgés-villámlástól. Imádom a (jó) krimiket. A feszült helyzeteket poénnal próbálom oldani.

A fentiek első pillantásra random dolgoknak tűnhetnek, találomra kiválasztott információknak rólam. Miközben mindegyiket otthonról, a családból, a gyerekkoromból hozom. Mint annyi minden mást. Mindezzel csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy még az egyszerűbb dolgok is mélyen, a múltban gyökereznek.

Miért fontos ez? Merthogy a különböző helyzetek megoldásait is otthonról hozzuk – valamilyen formában. Mindent otthon sajátítunk el: hogy mitől félünk, mit szeretünk, hogyan viselkedünk bizonyos helyzetekben…Felnőve pedig a meglévő készletünk használjuk, vagy ezekhez keresünk új eszközöket. Még ha el is határozzuk, hogy valamit biztosan nem úgy fogunk csinálni, ahogy a szüleink – gyakran mégis azon kapjuk magunkat, hogy egy-egy mondatot mintha anyánk szájából szólt volna, vagy egy mozdulat, tiszta apa volt…

Ezek a dolgok generációról generációra öröklődnek. És amíg egy omlós meggyespiterecept a nagyitól évtizedek múlva is tökéletes, a mindennapi bajainkkal való megküzdésben néha pont a régi, megtanult családi szokás lehet a gátló. A háborút, a holokausztot vagy ’56-ot túlélőknél gyakori az elhallgatás: hogy inkább ne beszéljünk a fájó dolgokról; jobb azokat nem bolygatni. Ezt a hozzáállást pedig továbbadják a szülők a gyerekeiknek: a családban emiatt az lesz a norma, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Így pedig a problémára megoldást sem lehet találni.

Sok erő és kitartás kell annak, aki ezen mégis változtatni akar. A múlt feltárása fájdalmas is lehet. Emellett a család ellenállásával, ellenkezésével, netán gáncsoskodásával is szembekerülhet. Ezen a nehéz úton tud egy pszichológus kísérő lenni: megtartani a nehéz percekben, új szempontokat behozva segíteni a klienst abban, hogy elérje célját: megváltoztassa a családi mintát, amely már gát és nem segítség a mindennapokban.