Vissza a kapcsolódáshoz – mit üzennek a pszichológia nagy gondolkodói? 3.rész

Talán te is érzed: nem bírunk lépést tartani a tempóval. A gépekhez mérjük magunkat, miközben emberként egészen másra vágyunk – biztonságra, közösségre, értelemre. A jó hír: ezek nem elérhetetlen álmok, hanem olyan dolgok, amelyeket tudatosan újra beépíthetünk az életünkbe. Ebben a záró részben arról lesz szó, hogyan építhetünk emberibb 21. századot – egyéni, családi, munkahelyi és társadalmi szinten is.

Az első két részben láttuk az egyéni sebek és a közösségi hiányok szorosan összefüggenek. Most arról beszélünk, hogyan léphetünk ki ebből.

Az első részben láttuk, hogyan jelenik meg a magány és az elidegenedés az egyén szintjén: Freud az elfojtás feszültségéről, Bowlby a biztonság hiányáról, Maslow és Rogers a feltétel nélküli elfogadás hiányáról, van der Kolk és Siegel pedig a test lenyomatairól beszéltek. 

1 rész link: Az egyén dilemmája: miért fáradunk bele a kapcsolódás hiányába? https://pszichologuskereso.hu/pszichologia-blog/vissza-a-kapcsolódáshoz-–-mit-üzennek-a-pszichológia-nagy-gondolkodói-–-1-rész

A második részben a kép társadalmi dimenzióját nyitottuk ki: Jung a rítusok elvesztésére, Frankl az értelem hiányára, Yalom az egzisztenciális izolációra, a szociálpszichológusok pedig a közösségek szétesésére figyelmeztettek. A közös üzenet: az emberi kapcsolódás nem luxus, hanem alapfeltétel – és ha ez sérül, minden szinten sérülünk.

2 rész link: Amikor az egyéni magány társadalmi elidegenedéssé válik https://pszichologuskereso.hu/pszichologia-blog/vissza-a-kapcsolódáshoz-–-mit-üzennek-a-pszichológia-nagy-gondolkodói-2-rész

De hogyan léphetünk ki ebből? Mik az első, apró lépések, amelyek már ma is elérhetők? És hogyan nézne ki egy olyan társadalom, ahol ezek a felismerések szervezőelvvé válnak?

Nem a felgyorsult az életünk a gond, hanem hogy belefeledkeztünk a mókuskerékbe

Bár azt éljük meg hogy soha nem látott mértékben nőnek az egyre riasztóbb tendenciák az öngyilkossági statisztikáktól kezdve a függőségekig, szinte normalitássá vált a magány és az elszigetelődés, sokszor nem csak kapcsoltaink elveszéséről de kiüresedéséről is beszélhetünk. Napi szinten jelennek meg cikkek a kiégésről már nem csak a munkahelyen, de a gyerekneveléssel vagy akár más olyan témákkal kapcsolatban, ahol az egyén nagy elvárásoknak és nyomásnak van kitéve. 

Ártatlanul teszem fel a kérdést; amúgy hol nem vagyunk túl nagy nyomásnak kitéve abban a kultúrában, ahol a gépek sebessége diktál. Hol nem vagyunk kitéve túl nagy nyomásnak egészen addig, ameddig le nem ülünk átgondolni az életünket és szokásaink fenntarthatóságát? Hol nem vagyunk túl nagy nyomásnak kitéve egészen addig ameddig nem állunk ki igényeinkért és nem kezdünk határokat húzni?

Ugyanezt a feladatot társadalmilag is meg kell ugranunk, nem csak megkerülnünk és visszamutogatni a múltra, hogy bezzeg akkor minden jobb volt, mert ez sem teljesen igaz. 
Nem a jelen és a fejlődés elutasítása és a múlt romantizálása a cél, hanem az, hogy megértsük mi miért működött akkor és ezt egy a 21. században is használható formába rakva a jelen igényeinek és saját emberi igényeinknek harmóniáját megalkossuk.

A probléma a sebesség: nem volt időnk újrainventálni magunkat társadalmilag, így fontos kapaszkodók szakadtak ki a kezünkből. A rítusok, a közösségi szokások, a biztonságos keretek – ezek nem régi korokhoz kötődnek, hanem univerzális emberi szükségletek, amelyek ma is érvényesek. A gond nem az, hogy felgyorsult az életünk, hanem hogy belefeledkeztünk a mókuskerékbe, és versenyre keltünk a gépekkel – miközben nekünk, embereknek nagyon más igényeink vannak. Sok dolog azért alakult át, mert idejétmúlt volt. A probléma az volt, hogy nem volt időnk újrainventálni magunkat társadalmilag, de ne feledjük, soha nem késő csak nagyon el kellene kezdeni már a közös gondolkodást, ami ott kezdődik hogy egyenként is felelősséget vállalunk a problémáinkkért és konstruktívan megfogalmazzuk mire lenne szükségünk és mindezt hogyan tudnánk közösen elérni.

Tudatossággal és döntéssel helyet kell csinálnunk a fontos és elengedhetetlen dolgoknak, határt húznunk és nemet mondanunk a fenntarthatatlanra. Hangsúlyt adni annak, ami emberré tesz: kapcsolódásnak, önazonosságnak, értéknek.   
 
Hogyan nézne ki mindez a gyakorlatban?   

Az út nem arról szól, hogy a döntéshozók majd helyettünk oldják meg a problémát. A változás igénye bennünk kell, hogy megszülessen, és onnan terjedhet ki közösségeinkbe. A technológia, az információmegosztás és a hatékonyság megmaradhat – de mellette helyet kell kapnia annak is, ami emberré tesz minket: a kapcsolódásnak, az értelmes életnek, az önazonosságnak.

Ez a társadalmi párhuzama annak, amit egyénileg is meg kell lépnünk: ki vagyunk mi, hogyan viszonyulunk magunkhoz és másokhoz, és milyen gondolatokkal, szavakkal, cselekvésekkel hagyunk nyomot az életben, amit itt és most élünk. 

Ha ezeket megtesszük, már nem csak a saját életünkben, hanem közösségeinkben is megindítjuk a változást. Ha szeretnél tisztábban látni abban, hogy milyen régi hitek és stratégiák akadályoznak, és hogyan tudsz új kapaszkodókat építeni, érdemes közösen dolgozni rajta. Ha ezeken szeretnél elgondolkodni, nyugodtan keress meg – mert a változás itt kezdődik: benned, bennem, és abban, ahogyan együtt formáljuk a világot.

 Küldj egy üzenetet és visszahívlak. Van kiút a kiégés és a magány útvesztőjéből. Rajzoljuk meg együtt, hogy a te utad merre vezet.