Van dolgunk egyénileg és társadalmilag azzal a tűnékeny valamivel, amit odafigyelésnek hívunk?

Mi az odafigyelés? Mivel jár, ha van - és ezáltal mi következhet a hiányából? Hogyan tűnik el? Hogyan óvhatjuk magunkban az odafigyelésre való készségünket? És mivel egy nappal vagyunk egy a társadalom számára meghatározó történéstől - választás -, röviden írnék arról is, hogy miként kapcsolódhat az odafigyelés kérdése ahhoz, és milyen lehetőséget rejt magában innen szemlélve.

Hétköznapi tapasztalat, a pszichológusi munka során pedig szükségszerűen szembeötlő - tulajdonképpen elkerülhetetlen a kérdéskörrel foglalkozni -, hogy az a valami, amit az odafigyelés szó alatt értünk - mely magába foglal olyan tartalmakat, mint empátia, óvni törekvés, megértés - mennyire törékeny. Az emberi természetben számos dolog dolgozik az ellen, hogy az odafigyelés fennmaradjon. Dolgozik ellene a félelem legfőképp, mely persze annyi mindenből fakadhat, annyi mindenre vonatkozhat, annyi mindent létrehozhat a felszínen. 

Vegyünk egy - kissé persze leegyszerűsített - példát. Van egy gyermekkorában fizikailag bántalmazott segítő, akiben mondjuk ez a bántalmazottság megdolgozatlan, úgy él benne mint például, hogy kellett ez ahhoz, hogy normális emberré váljak. Képzeljük el, hogy megérkezik hozzá egy bántalmazott kliens, aki éppen az általa átélt bántalmazásokról mesél. Nehézkesen, lassan, szégyentelien, olykor apatikusan, máskor elérzékenyülve. A segítő fejében pedig mindaz van, amit az imént leírtam, mely végülis kitermeli belül azt, hogy egy picsogásnak lássa a kliens történetét. Azért termeli ki, mert ha valóban odafigyelne a kliensre, empatizálna vele, az az ő traumáit is megbolygatná. Ettől védi magát - nem is tudatosan -, mert valószínűleg rengeteg bizonytalanság, kitettség, fájdalom, réges régi félelemérzet kerülne felszínre. 

Leegyszerűsített és sarkos példa, ám tán rámutat arra, hogy miként tűnik el bizonyos esetekben az odafigyelés. Persze lehetne még sokféle példát írni, azokban más dinamikákat - más-más félelmekből fakadva -, így vagy úgy, önvédelemből rugalmatlan elvek, hitek, szabályok képében oldódik fel többnyire ez az odafigyelés. 

Szóval a címben feltett kérdésre nem meglepő módon igen a válasz. Sőt, azt hiszem, ha valóban támasz szeretnénk lenni egy másik ember számára, elengedhetetlen az odafigyelés. A megértés, az empátia, az óvni törekvés. Jól sűríti ezeket az attitűdöket a borítóképet adó 30Y zenekar két sora: bátrabb lennék, hogyha tudnám, féltenél / elmondanám, hogyha biztos értenél*. Ebben a két sorban ott lakik az a lényegi állítás is, hogy az odafigyelés mennyire lényeges a cselekvéshez. Tulajdonképpen megteremti a környezetet hozzá. A biztonságból lehet igazán elkalandozni, tudván, hogyha esünk, van hova.

Ha pedig azt a válaszban rejlő újabb kérdést vizsgáljuk, hogy mit tehetünk azért, hogy képesek legyünk odafigyelni a másikra akkor is, ha dolgozik ez ellen olykor a belsőnk. Olyan szavak jutnak eszembe, mint a kétség, kíváncsiság, türelem. Kételkedni a magunk tuti - vagy rugalmatlan, zárkózott? - elveiben, hiteiben, megpróbálni kíváncsinak maradni arra az élményvilágra, amit a másik megmutat magából, engedni, hogy hasson ránk mindaz, amit feltár számunkra, hogy dolgozzon bennünk mindez a tapasztalás. Azt hiszem, ez utóbbihoz szükséges a türelem. Átvészelni a belső harcot, esetleges fájdalmakat, hogy tisztán láthassunk.

Ezen a ponton térnék át a társadalmi színtérre. Persze ezen a szinten nehezebb megfogni már, hogy mit jelent az odafigyelés, nem olyan egyértelmű, mint az eddig leírtakban. Ám az mégiscsak közös kérdés kicsiben és nagyban, hogy képesek vagyunk-e odafordulni a másikhoz. Érteni akarni, meghallani a hangját, óvni. A társadalmunkat tekintve olyan csoportokra gondolok, melyek nálunk hátrányosabb helyzetben vannak. Melyek ezért vagy azért kiszolgáltatottabbak. Akiknek így vagy úgy, de kevesebb jut. Adja magát a kérdés: elvakítanak-e minket velük kapcsolatban a fent említett pszichológuséhoz hasonló hitek meg elvek? Van-e szándék bennünk mindezekkel szemben kételyeket ébreszteni magunkban akár, figyelni inkább, megértésre törekedni? És észrevesszük-e, hogy akiket a magunk képviseletével bízunk meg, ők kikre figyelnek és kikre nem? Mert nagy rendszerekben persze sokkal inkább kötve van a kezünk, mint egy közeli barátunkkal szemben ülve a városligetben mondjuk. Kitettebbek vagyunk, ám időnként - választások útján - mégiscsak adott a lehetőség, hogy olyan értékek, attitűdök, mint az odafigyelés minél inkább éltetve legyenek a szavazatunk által, hogy aztán - reményeink szerint legalábbis - mindezek szövetét képezhessék a képviseletiségnek, azon keresztül pedig az egész társadalmunknak. Vagy másik oldalról is megfoghatjuk a kérdést: választások útján lehetőségünk van a mindezen értékeket felszámoló cinizmust - a választási lehetőségekhez mérten - minél inkább visszaszorítani. És tulajdonképpen ezzel a visszaszorítással lehetséges helyet teremthetünk olyan megszólalásoknak és tetteknek, melyek - ha szerencsénk van - az odafigyelés köré szerveződnek aztán. 

Mind az egyéni életünkben, mind társadalmi szerepvállalásunkat nézve könnyű elcsúszni, hiszen nem csupán olyan tendenciák működnek bennünk, melyek a nyitottság felé lökdösnek minket. Így hát nem is az a kérdés, hogy van-e dolgunk mindezekkel, hanem hogy dolgozunk-e velük. 

* A szám címe: Otthon vagyok bárhol (ITT meghallgatható).

Kép: 30Y - Éhezők jóllakottak videoklip, tartalmilag is hozzáadhat a szöveghez, ITT elérhető.