A túlmagyarázásról – 2. rész Mit tehetünk?

Az előző részben arról volt szó, hogy a túlmagyarázás nem kommunikációs hiba vagy gyengeség, netán rossz szokás, hanem gyakran gyerekkori tapasztalatokra vezethető vissza.  A túlmagyarázás fárasztó lehet másoknak – ha pl. egy egyszerű igen vagy nem helyett hosszas fejtegetést kapnak válaszul. De magunk is kimerülünk attól, hogy folyamatosan körbe bástyázzuk a mondandónkat indokokkal, magyarázatokkal. Ezen a mintán tudunk változtatni!

Első lépésként érdemes megfigyelni: mi hívja elő a túlmagyarázást? Mi történik olyankor? Vagy ki van ott velünk, amikor óhatatlanul mindent alaposan kezdünk magyarázni? Van-e olyan helyzet, amikor túlmagyarázás nélkül is megy? Mindezek segíthetnek feltárni a mintázatot. Mivel a működésünk része a túlmagyarázás, először fel kell ismernünk, hogy épp túlmagyarázunk. Ha ez sikerül, akkor a következő „magyarázó kör” előtt érdemes pár pillanatra megállni és megkérdezni magunkat: valóban el kell még ezt mondanom, vagy csupán a saját biztonságérzetem miatt teszem?

Fontos a feltoluló érzésekre is odafigyelni ilyenkor. Mi megy végben bennem? Félek valamitől? Volt-e hasonló érzésem már máskor is? Milyen helyzetben?

A rövid válaszokat is érdemes gyakorolni: lényegretörően felelni a feltett kérdésre. Ha a másiknak valami nem világos, úgyis rá fog kérdezni. És persze az önértékeléssel, önbizalommal is jó foglalkozni! Az értékünket nem az adja meg, hogy mennyire jól tudjuk megindokolni egy-egy tettünket. Úgyis szerethetőek vagyunk, ha nem magyarázunk el minden egyes lépést. Sőt: olyan is előfordulhat, hogy nem is kell magyarázat valamire.

Mivel hosszú éveket töltöttünk el úgy, hogy túlmagyaráztunk, adjunk időt magunknak a változásra. Apránként próbáljuk ki a rövidebb válaszokat. Nem könnyű a feladat – így az is természetes, hogy nem mindig fog sikerülni, vagy nem pontosan úgy, ahogy azt elterveztük. De ez is rendben van! Gyakorlással tudjuk fejleszteni magunkat. És az is rendben van, ha ehhez valaki úgy érzi: szakember segítségét kell kérnie.