Tudom, hogy nem kellene így érezni - belső csata az érzéseink és a ráció között

Gyakran találkozom a címben megfogalmazott állítással, mely végül is valami effélét foglal magában: egyfelől van egy fájdalommal (félelemmel, hiánnyal) telített megélésem, másfelől van egy olyan távolságtartó gondolatmenetem, ami alapján az érzéseim feleslegesek (mindeközben ez a gondolatmenet valójában nem nyugtat meg engem).

A könnyebb értelmezéséhez szerintem ezen a pontosln érdemes a belső világot (az egyfelől-másfelől mentén) két részre választani. 

Az egyik részt (amelyik fél, fáj, hiányol) el lehet képzelni, mint egy gyermeket. A másikat (a racionális részt) pedig mint egy szülőt mellette. Ha ekképpen tekintünk rá a helyzetre, ezt látjuk: van egy szenvedő gyermek, aki elmeséli szenvedésének hátterét az ő szülőjének, aki erre elkezd logikusan érvelni amellett, hogy miért nem is olyan rossz az a helyzet, amiben a gyermek éppen van. Ezt gondoljuk az adekvát szülői reakciónak?

Az a szándék persze érthető, hogy szeretném, hogy jobban érezze magát a gyermek, és ezért próbálok is tenni. Ám az efféle próbálkozás sokszor inkább úgy csapódik le a másik félben (jelen esetben a gyermekben), mintha a szülő érvénytelenítené az ő valóságát, vagy legalábbis nem próbálja meg felvenni azt a szemüveget, amin keresztül gyermek látja aktuálisan a helyzetét. Ez pedig az alapvető rossz érzéseken túl a megértetlenség, az összezavarodás, a magány, a magamra hagyottság élményét is magával hozhatja. 

És azt hiszem, hasonlóképp vagyunk önmagunkon belül is. Érdemesebb talán (minden tehetetlenség élményével együtt is) kíváncsian, nyitottan, teret hagyva lennünk az aktuálisan szenvedő részünk felé. Megérteni és hagyni mozogni az érzéseket (beszélgetni akár ennek a résznek valóságából és ennek a résznek a valóságáról). Nekem az a tapasztalatom, hogy nagyon is érvényes félelmek, fájdalmak, hiányok mozognak bennünk, melyek joggal követelnek teret maguknak.