A titok

A titok – egyszerűen megfogalmazva – olyan információ, melyről csak a beavatottak, vagy adott esetben egyetlen ember tud, és ezt nem szándékozik/szándékoznak a többiekkel megosztani. Hiszen onnantól kezdve – értelemszerűen – megszűnik titoknak lenni. De vajon milyen hatással van pszichés állapotunkra az, ha titkot őrzünk?

A titok lelkileg mindig megterheli azt, aki nem mondhatja el. Valamilyen módon elkülöníti a többi embertől, ezáltal kirekesztődik. Aki komoly titkot őriz, annak a viselkedésén általában ez meg is látszik, épp ezért nehéz megtartani azokat a titkokat, melyek érzelmileg mélyen érintenek minket. Lehet, hogy szavakkal nem mondunk semmit, de a testünk, a megváltozott viselkedésünk, a tekintetünk, a hangunk beszél helyettünk. Könnyebb a helyzet azokkal a titkokkal, melyekkel kapcsolatban gyakorlatilag közömbösek vagyunk.

A titkoknak számos típusa van. Léteznek személyes, illetve csoporttitkok. Ez a felosztás valamilyen szinten persze önkényes. A személyes titok lényege, hogy egy ember tud csak arról a bizonyos információról. Ez lehet akár megtörtént esemény, akár előre eltervezett dolog, vagy épp egy értékítélet, mondjuk önmagunkkal kapcsolatban.

Előfordul, hogy az ember tesz – elkövet – valamit, amit szégyenletesnek, elfogadhatatlannak tart, ezért titkolja. Nem szeretné, ha a külvilág tudomást szerezne róla, mert fél attól, hogy a róla alkotott vélemény emiatt megváltozik, és esetleg elítélik. Ha – teszem azt – felbontom a férjem nevére érkezett, női kézírással címzett levelet, mert esetleg féltékeny vagyok, akkor ezt nyilván nem szívesen mondom el másoknak, sőt, valószínűleg én magam is igyekszem megfeledkezni róla, hiszen a társadalmilag elfogadott etikai elvekkel (és feltehetőleg a saját énképemmel is) összeegyeztethetetlen. Megmagyarázni mások és a magam számára, természetesen lehet, ettől azonban a lényeg nem változik.

Előre eltervezni is többféle dolgot lehet. Ha valakit meg akarunk lepni, ajándékkal, közös programmal szeretnénk neki kedveskedni, ahhoz is titkolózásra van szükség. Ilyenkor azonban könnyebb dolgunk van, hiszen örömet szeretnénk okozni. Még a kicsi gyerekek is képesek az ilyen titkokat megtartani. Más a helyzet azonban akkor, ha valakinek ártani szeretnénk, és azt tervezgetjük.

A legmélyebben talán azokat a titkokat őrizzük, amelyek önmagunkról alkotott véleményünkkel kapcsolatosak. Az emberek nagy része nehezen vállalja fel saját negatív tulajdonságait. Az ilyesmit többnyire mindenki igyekszik szépítgetni. Gyakori, hogy valaki tudatában sincs ezeknek a tulajdonságoknak, ami a kellő önismeret hiányára mutat. A másik véglet az, amikor az énkép szélsőségesen negatív, és valaki szinte csak rossz dolgokat tud önmagáról elmondani. Az önmagunkkal kapcsolatos negatív kép azonban egész életünket megmérgezheti. Ismertem egy olyan lányt, aki csúnyának tartotta magát (nem volt az), ezt persze nem mondta el senkinek, de nem volt szinte egyetlen örömteli pillanata sem, hiszen állandóan ezen rágódott. Lassan elkezdte kerülni az emberek társaságát, hiszen ő úgyis csúnya (vagyis szerethetetlen), ezáltal megfosztotta magát még a lehetőségtől is, hogy a külsejével kapcsolatban valami pozitív visszajelzést kapjon. Súlyos, anorexiás tünetekkel, szociális fóbiával, depresszióval került pszichológushoz. Pedig ha hamarabb szánja el magát, hogy megnyíljon egy megértő barát vagy egy szakember előtt, akkor jóval kevesebb szenvedésben lett volna része.

Különös jelentőségük van bizonyos pszichés problémák kialakulásában az úgynevezett „családi titkoknak”, ám ennek részletes kifejtése meghaladja e cikk kereteit.

Előfordul, hogy egy adott csoporthoz tartozás feltétele valamely titokba történő beavatás. Ez az összetartozás élményét adja. Szélsőséges példái a titkolózásnak a különböző szekták, ahol gyakran még azt sem szabad elárulni, hogy valaki hol van, mit csinál, kikkel él. Az ilyen titok romboló hatású: tönkreteszi azt, aki megtartja, és azt is, aki nem tudhat róla.

Aki fontos a számunkra, annak a titkait jobban megőrizzük. Azért, mert szeretjük, és tudjuk, hogy ez milyen sokat jelent a számára. Nem szeretnénk kellemetlen helyzetbe hozni, és azt sem szeretnénk, ha csalódna bennünk.

Vannak helyzetek, amikor a titoktartás szakmai, etikai kötelezettség. Az orvos, az ügyvéd, az adótanácsadó vagy a pszichológus például nem adhatja tovább a rábízott titkokat.

A pszichés teher sokban függ attól, hogy amit titkolunk, azzal örömet szeretnénk okozni, vagy éppen ártani készülünk valakinek. A karácsonyi, születésnapi meglepetések szervezése örömteli feladat, ám ilyenkor is fokozott figyelemre van szükségünk, "viselkednünk" kell, és valamennyire ez is megterhelő, ám a várható eredmény miatt ezt mégis „érdemes” vállalni. Ám ha azt tervezgetjük, hogy lehetetlenné tesszük a szomszédunk életét, kiutáljuk a kollégánkat vagy éppen a kapcsolatunknak akarunk oly módon véget vetni, hogy a másik mondja ki a szakítás tényét, az értelemszerűen jóval nagyobb terhet ró ránk. És nem mellékesen: igencsak etikátlan. Legalább ennyire megterhelő, ha elkövetünk valamit, amit magunk is elítélünk, csak nem merjük bevallani, mert félünk a következményektől.

A nyílt, őszinte kommunikáció az esetek legnagyobb részében szükségtelenné teszi a titkolózást, ennek folytán a pszichés teher is jóval kisebb. Természetesen nagy elszántság és bátorság kell ahhoz, hogy valaki fel tudja vállalni, hogy egy adott helyzetben hibázott, ám a környezet ezt általában megértéssel, támogatóan fogadja. Talán még ennél is nehezebb arról beszélni, ha önmagunkról alkotott véleményünk negatív, pedig ennek korrekciójára épp ezen a módon, a pozitív visszajelzéseken keresztül nyílna mód.