A természet mint terápiás tér – 1. rész

Bevezetés

A tanácsadás és pszichoterápia fizikai környezete hagyományosan kevés figyelmet kapott a szakirodalomban (Berger, 2007). A kutatások túlnyomó része a kliens és a terapeuta közötti jellemzőkre koncentrált, gyakran figyelmen kívül hagyva, hogy a fizikai tér miként befolyásolhatja a terápiás találkozás különféle folyamatait (Jordan, 2015). Ennek ellenére már korábban is ismert volt, hogy a terápia settingje hatással lehet a terápiás folyamatokra és azok eredményeire.. Az utóbbi időben egyre több tanulmány hívja fel a figyelmet a terapeuta, a kliens és a fizikai környezet közötti dinamikus kölcsönhatások jelentőségére, ezzel megkérdőjelezve az emberi tényezők kizárólagos elsődlegességét a terápiás folyamatban (Jordan, 2015). A következő oldalakon a természetben végzett terápiás munka egyes aspektusait igyekszem bemutatni, kitérve a Walk & Talk megközelítés jellegzetességeire is. 

A szabadtéri terápiás programokban megfigyelhető változási mechanizmusokat eddig kevés tanulmány vizsgálta (Tucker & Rheingold, 2010). Ennek hátterében több tényező állhat, például a szabadtéri programok terminológiai egységességének hiánya (Annerstedt & Wahrborg, 2011), a pontosan meghatározott célok és célkitűzések hiánya, valamint a kutatások módszertani korlátai. Mindezen nehézségek ellenére széles körű konszenzus alakult ki abban, hogy a különböző természeti környezetek pozitív hatást gyakorolhatnak a terápiás folyamatokra. Ez annak ellenére áll fenn, hogy a hatások pontos működési mechanizmusai továbbra sem teljesen ismertek (Beringer, 2004). Rutko és Gillespie (2013) ezt „paradoxonnak” nevezi: miközben egy adott szabadtéri környezet alapvetően meghatározza a program lebonyolítását, a környezet pontos szerepét a teljes terápiás folyamatban még mindig nem definiálták egyértelműen.

Annak mértéke, hogy a szabadtéri környezetet a terápiás folyamat szerves részeként azonosítják, attól függ, mely szempontokat tartják a változás szempontjából meghatározónak. Például a szakmai működésem szempontjából releváns kalandterápia a terápiás tevékenységeket önmagukban emeli ki, mint a változás kulcsfontosságú előmozdítóit. Ezzel szemben a vadonterápia olyan tényezők kombinációjára helyezi a hangsúlyt, mint a "különleges" kapcsolatok kialakításának lehetősége a társakkal és a terapeutával, az életről való elmélkedésre szánt idő, valamint az egyéni kihívások leküzdésére szolgáló “szóló idő”. Ugyanakkor egyre több kritika éri az antropocentrikus megközelítést, amely hajlamos alábecsülni a környezet (pl. természet) szerepét a szabadtéri terápiás lehetőségekben. Ez a nézőpont kizárólag az emberi tényezőkre összpontosít, gyakran figyelmen kívül hagyva azokat az emberen túli szempontokat, amelyek a fizikai környezettel való kapcsolódás révén hatnak a terápiás tapasztalatokra (Jordan, 2014; Rutko & Gillespie, 2013).

A természet hatása az emberre

Biofília hipotézis: Az ember és a természet kapcsolatának megértésében fontos elem a biofília hipotézis (Wilson, 1984), amely azt az elképzelést fogalmazza meg, hogy az emberekben veleszületett hajlam van az élet és az életszerű folyamatok iránti vonzalomra. Wilson szerint biológiailag arra vagyunk programozva, hogy kapcsolatot keressünk az embernél tágabb világgal. A biofília hipotézis azt sugallja, hogy az emberi identitás és a személyes kiteljesedés alapvetően összefügg a természethez való viszonyunkkal. Az emberi természet iránti igény nem korlátozódik a környezet anyagi kihasználására; kiterjed a természeti világ érzelmi, kognitív, esztétikai és spirituális fejlődésünkre gyakorolt hatásaira is. Kellert (1993) a biofília hipotézist továbbfejlesztve az én fejlődésének, a természeti környezetnek és a genetikai evolúciónknak az egymásra épülő kapcsolatára hívja fel a figyelmet. Ez az evolúciós kapcsolat – szerinte – a génjeinkben rejlik.

Figyelem-helyreállítási elmélet: Kaplan és Kaplan (1989), valamint Kaplan (1995) a figyelem működésére fókuszálva vizsgálták a természeti környezet helyreállító hatásait. E kutatások eredményeként született meg a „Figyelem-helyreállítási elmélet” (Attention Restoration Theory, ART), amely a vadonban és a közeli természeti helyeken – például parkokban és erdőkben – való tartózkodás pszichológiai hatásait tárta fel. Az elmélet alapját William James akaratlagos és önkéntelen figyelemről alkotott nézetei képezik. Az „irányított figyelem” olyan koncentrált mentális állapotot jelent, amely során egy adott feladatra összpontosítunk, miközben elkerüljük a zavaró tényezőket. Ez a folyamat azonban kognitív fáradtságot okozhat, különösen akkor, ha az irányított figyelem tartósan fennáll (például, amikor valaki egy szöveg írása közben azon tűnődik, hogy inkább készítsen-e egy kávét vagy sétáltassa meg a kutyáját). Ezzel szemben a természeti környezetben való tartózkodás egy másik típusú, “puhább” figyelmet aktivál. (Kaplan és Kaplan, 1989). Ez a figyelmi állapot a természettel kapcsolatos esztétikai és érzékszervi tapasztalatainkon keresztül valósul meg, miközben megszabadít minket a hétköznapi rutinok nyomásától. Azonban a helyreállító hatás nem garantált: bizonyos feltételeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a természetben való időtöltés valóban regeneráló legyen. Például a kedvezőtlen időjárás vagy az eltévedés akadályozhatja a helyreállítást.

A természet agyi kémiára gyakorolt hatását vizsgáló legújabb kutatások többek között Japánból származnak. Ezek a tanulmányok a Shinrin-Yoku (azaz „erdőfürdőzés”) fiziológiai hatásait vizsgálták, és kimutatták, hogy az alanyoknál az erdőben tett séták után alacsonyabb volt a stresszhormon, a kortizol szintje, mint a laboratóriumi környezetben végzett séták esetén (Tsunetsugu et al., 2007). A Chiba Egyetem Környezetvédelmi Központjának további kutatásai hasonló eredményeket mutattak: a résztvevők az erdei séták után fokozott életerőről és vitalitásról számoltak be, ami rávilágít a természet szerepére a pszichológiai jólét és energikusság támogatásában (Selhub és Logan, 2012).

Felhasznált irodalmak: 

Annerstedt, M., & Wahrborg, P. (2011). Nature-assisted therapy: Systematic review of controlled and observational studies. Scandinavian Journal of Public Health, 39, 371– 388.

Berger, R. (2007). Choosing the ‘right’ space to work in: Reflections prior to a nature therapy session. Australian Journal of Outdoor Education, 11(1), 41-45.

Beringer, A. (2004). Toward an ecological paradigm in adventure programming. Journal of Experiential Education, 27, 51–66.

Jordan, M. (2014). Moving beyond counselling and psychotherapy as it currently is – taking therapy outside. European Journal of Psychotherapy & Counselling, 16(4), 361-375.

Jordan, M. (2015). Nature and Therapy: Understanding counselling and psychotherapy in outdoor spaces. Routledge.

Kaplan, R., & Kaplan, S. (1989). The Experience of Nature: A Psychological Perspective. Cambridge: Cambridge University Press.

Kaplan, S. (1995). The restorative benefits of nature: Toward an integrative framework. Journal of Environmental Psychology, 15(3), 169–182.

Kellert, S. R. (1993). The biological basis for human values of nature. In S. R. Kellert & E. O. Wilson (Eds.), The biophilia hypothesis (pp. 42–69). Washington, DC: Island Press.

Rutko, E. A., & Gillespie, J. (2013). Where’s the wilderness in wilderness therapy? Journal of Experiential Education, 36, 218–232.

Selhub, E. M., & Logan, A. (2012). Your Brain on Nature: The Science of Nature’s Influence on Your Health, Happiness, and Vitality. Ontario: Wiley.

Tsunetsugu, Y., Park, B. J., Ishii, H., Hirano, H., Kagawa, T., & Miyazaki, Y. (2007). Physiological effects of Shinrin-yoku (taking in the atmosphere of the forest) in an old growth broad leaf forest in Yamagata Prefecture, Japan. Journal of Physiological Anthropology, 26(2), 135–142.

Tucker, A., & Rheingold, A. (2010). Enhancing fidelity in adventure education and adventure therapy. Journal of Experiential Education, 33, 258–273.

Wilson, E. O. (1984). Biophilia. Cambridge, MA: Harvard University Press.