Te mit hiszel el magadról? – avagy a hazugságba vetett hit ára

Engem újra és újra meg tud lepni, hogy mindaz, amit magunkról elhiszünk, milyen mértékben határozza meg az életünket. A mindennapok rutinját, a kezdeményezésünket vagy épp bezárkózásunkat, azt, hogy örömmel igent akarunk mondani az életünkre vagy épp rettegünk tőle.

Rendkívül jó kiállású, széparcú fiatal férfi érkezik hozzám első konzultációra, nevezzük Zoltánnak. Problémája, elsősorban, alacsony önértékelésében rejlik – mondja. Ahogy lépésről lépésre végigmegyünk gyerekkorának nagyobb mérföldkövein és kapcsolatain, kiderül, hogy több alkalommal „cikizték” társai a fülei állása miatt. Leginkább akkor vált a negatív kommentek áldozatává, amikor valamiben – sport, matematika jegy – ügyesebbnek bizonyult, mint társai. A kortárs gyerekek irigységből jövő rosszízű megjegyzései egészen mélyre szívódtak fel benne: azóta bármikor valamilyen kudarc vagy csalódás éri, átitatja újra az érzés: nem elég jó, és ez a fizikai kinézete miatt van.

Néhány héttel korábban szintén egy elsőre határozottnak tűnő fiatal kért tőlem időpontot – problémája, elmondása szerint, hogy nem tudja kapcsolatait fenntartani. Ahogy néhány alkalommal a mélyére ásunk a témának, kiderül, hogy korábbi csalódásai, gyerekkori élményei azt a belső hangot alakították ki benne, hogy nehogy megmutassa igazán magát, nehogy sebezhetővé váljon valaki előtt, mert azzal csak magának okoz fájdalmat, ahogy eddig mindig is.

A két fiatal problémája talán elsőre nagyon különbözőnek tűnik, közelebbről megnézve azonban ugyanarra a mintára lelünk: mindketten elhittek magukkal kapcsolatban egy hazugságot, ami azóta fogságban tartja őket.

Nemrég olvastam*, hogy a híres szabadulóművész, Harry Houdini, amikor megérkezett a műsorával egy-egy városba, legtöbbször elment a helyi börtönbe, útközben pedig sokan csatlakoztak hozzá. Ott megkérte az egyik őrt, hogy zárja be őt egy cellába. A nézőközönség pedig izgalommal nézte végig, ahogyan minden városban, minden alkalommal, perceken belül kiszabadul. Egyszer azonban egy börtönőr úgy döntött, hogy megtréfálja a híres szabadulóművészt. Ahogy a cellaajtó elhúzásra került, beillesztette a kulcsot a zárba, viszont a másik irányba fordította el. Kivette a kulcsot, és szemtanújává vált annak, ahogy Houdini szabadulni próbál – legalábbis ő úgy hiszi – viszont az igazság az volt, hogy újra és újra bezárta magát. A híres művész végül feladta, s elismerte, hogy nem tud kiszabadulni. Ekkor az őr elárulta az ő trükkjét, hogy mindvégig szabad volt. Viszont Houdini elhitt egy hazugságot, s ez a hazugság fogva tartotta. 

A két fiatal kliens, Houdinihoz hasonlóan, elhitt egy hazugságot, aminek a börtönében találták magukat. Érezték a falak szorítását, hogy mit okoz az életükben, de annyira a lételemükké vált, hogy egyedül nem tudták észrevenni, hogy hatalmuk van nemet mondani a hazugságra, és igazságra cserélni azt. Egy lépésről-lépésre haladó munka, előkészület, megértés, majd fájdalmas szembenézés következett a közös utunk során. De mivel elég bátrak voltak ahhoz, hogy végig menjenek ezen az úton, ma már szabadok ezektől a hazugságoktól.

Hogyan vehetjük észre, hogy egy hazugság uralja az életünket? Íme néhány tipp:

1. Azonosítsd a problémát! Könnyebb lehet problémák oldaláról megközelíteni ezt a témát első lépésben. Tedd fel magadnak a kérdést: mi is a gondom? mi az, ami nehéz? mi az, ami fájdalmat okoz?
2. Nézz rá kíváncsian! Tegyél fel nyitott kérdéseket az azonosított problémával kapcsolatban. Képzeld azt, hogy egy nyomozó vagy, aki szeretne erről minél többet megtudni, például ezeket kérdezve: Mikor jelentkezett ez először? Honnan ismerős még? Mi lehet a mozgatórugója? Milyen szükségletet próbálok kielégíteni vele? Milyen érzés átélését próbálok elkerülni ezáltal?
3. Legyél bátor szembenézni vele! Nem fogok hazudni, ha őszintén válaszolsz a 2-es pontban feltett kérdéseidre magadnak, néhány nagyon fájdalmas válaszra is rátalálsz majd. De az ezekkel való szembenézés, a harag, majd a szomorúság, félelem, csalódottság megélése az út oda, hogy aztán egy mély levegőt tudj venni, együttérezni magaddal és másokkal, s új mondatokat tudj mondani magadnak ugyanazokra a helyzetekre, amit eddig azzal a bizonyos hazugsággal töltöttél fel.
4. Mondj ki igazságokat helyette minden alkalommal, amikor újra eszedbe jut! Ha például a hazugságod az volt, hogy nem tudok fenntartani hosszú távon kapcsolatokat, a mozgatórugó mögötte a félelem, hogy újra megsérülhetek, ha sebezhetőséget mutatok másoknak (=önmagam vagyok, nem próbálok meg másnak/többnek látszani), akkor a helyébe tett igazság például ez is lehet: értékes vagyok és elfogadom magam annak, aki vagyok, és aki fontos nekem, azt közel engedem magamhoz, mert hiszem, hogy ez a valódi kapcsolódás legfontosabb kulcsa – és én erre vágyom, még akkor is, ha sérülhetek benne. S minden alkalommal, amikor a berögződött régi mondatok újra megszólalnak a fejünkben, kirakjuk számukra a STOP táblát, és helyette elmondjuk azt az igazságot, amire a belső munkánk során jutottunk, s amiért megdolgoztunk, ami a miénk.

Életünk a legerősebb gondolataink irányába halad. Sok elmélet erősíti ezt meg. Nagyon nem mindegy tehát, hogy hogyan gondolkodunk magunkról, az életünkről, másokról. Ha nem uralkodunk a gondolatainkon, a gondolataink fognak a hatalmukba keríteni.

Kedves Olvasó! Ne feledd, a cella ajtaja nyitva van, csak észre kell venned.

*Craig Groeschel: A győztes gondolkodás