Te megérted a partneredet?

Bármennyire is paradoxonnak tűnik, két ellentétes nézőpont igenis összeegyeztethető. Az olyan helyzetekben, amikor nincs rá esély, hogy a felek egyetértésre jussanak, az elkerülhetetlen különbözőségek megértése és elfogadása kiemelten fontos lehet a harmónia megőrzésében. Az empatikus és elfogadó, de ezzel együtt hiteles és őszinte hozzáállás segítségével a „kibékíthetetlen ellentétek” is kibékíthetők. Ha ugyanis a megfelelő attitűddel közelítjük meg a nehézségeinket, a másik fél eltérő véleményéhez tisztelettel, annak érvényességét elismerve és támogatóan tudunk viszonyulni, akkor közelebb kerülhetünk egymáshoz.

Támogatóan abban az értelemben, hogy őszintén és befogadóan elismerjük a partnerünk másféle nézőpontját. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy ez a megértő viszonyulás csak akkor lehetséges, ha bele tudjuk képzelni magunkat a másik helyébe. Rá kell jönnünk, hogy milyen úton juthatott az adott véleményre.

Lehet, hogy nem tudunk egyetérteni az állásfoglalásával, de ez nem zárja ki, hogy elismerjük, hogy az ő véleménye is érvényes lehet, az ő saját, őszinte, hiteles és eredeti nézőpontjából. Ez az, ami kulcsfontosságú, mert egy kapcsolatban legtöbbször vágyunk arra, hogy megértsenek. Gyakorlatilag mindannyian vágyunk valamiféle külső megerősítésre ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a világban.

Rendkívül fontos észben tartani, hogy a nézeteltérések elkerülhetetlenek egy kapcsolatban, és hogy ez önmagában nem egy rossz dolog. Ami miatt a véleménykülönbség mégis komoly stresszt tud okozni, az az, hogy a párkapcsolatban mindkét fél érzelmileg fenyegetve élhet meg egy ilyen konfliktust. Ha a partnerünk nem ért egyet az álláspontunkkal, azt szinte úgy élhetjük meg, mintha minket utasítana el. Gondoljunk arra, hogy hogyan éreztük magunkat gyerekként, mikor a szüleink összeráncolták a szemöldöküket és a fejüket csóválták, amikor valami olyat mondtunk, ami nem tetszett nekik.

Bármennyire is logikátlannak tűnik, a nézeteltéréseket apró elutasításokként élhetjük meg. Ezért alakulhatnak ki ismétlődő viták, amiknek hevében mindkét fél eljuthat arra a pontra, hogy muszáj, hogy neki legyen igaza, és egyikük sem érzi úgy, hogy megengedhetné magának azt a luxust, hogy elismerje a másik nézőpontjának érvényességét, mert az egyenlőnek tűnne a vereség beismerésével.

Sajnos ebben a lelkiállapotban valószínűleg késztetést érzünk rá, hogy a nyugtalanító érzéseket a másik nézőpontjának kategorikus elutasításával próbáljuk mérsékelni. S habár gyakorlatilag esélytelen, hogy a tudatában legyünk, az ezekben a konfliktusokban megnyilvánuló „szemet-szemért” mentalitás nem a felnőtt énünkből fakad, hanem egy sarokba szorított gyermekiből.

Mégis, ha legalább az egyik fél képes empatikusan és megértően fordulni a másik felé, ez az ördögi kör megszakítható. Ha pedig a pár mindkét fele hajlandó elismerni, hogy a másik fél véleménye épp olyan viszonylagos, jogos és helyénvaló, mint a sajátja, megtapasztalhatja azt a külső megerősítést és támogatást, ami oly létfontosságú a boldog, elégedett kapcsolathoz.

Természetesen az lenne az ideális, ha minden kérdésben őszintén egyet tudnánk érteni egymással, de mivel ez lehetetlen, kulcsfontosságú, hogy mindkét fél vegye a fáradságot és igyekezzen nyitott szívvel, elfogadóan viszonyulni a másik álláspontjához. Így elkerülhető, hogy a véleménykülönbségből kapcsolati konfliktus legyen.