A tanult tehetetlenség

Martin Seligman még a múlt század hatvanas éveiben dolgozta ki a depresszió kutatása során a tanult tehetetlenség elméletét, mely ugyan nem mai keletű, mégis, számos szempontból érvényesnek tekinthető. Ennek alapján a depresszió hátterében gyakran olyan jellegű hiedelmek állnak, mint hogy az ember többé nem képes kontrollálni élete lényeges tényezőit, illetve az, ezen állapot kialakulásáról ő maga tehet.

Az elmélet alapját azok a (véleményem szerint kifejezetten kegyetlen) állatkísérletek szolgáltatták, melyeket kutyákkal végeztek. Az állatokat az áramütés elkerülésére próbálták kondicionálni. Ennek során két csoportra osztották őket. A kísérletet megelőző napon az egyik csoport tagjait úgynevezett „függőágyba” szíjazták le, ahol kiszámíthatatlan időközönként áramütés érte őket. A másik csoporttal ez idő alatt nem történt semmi. A kísérlet lényege az volt, hogy a kutyákat úgynevezett akadályketrecbe tették, vagyis a ketrecet egy átugorható magasságú akadállyal választották ketté. Az egyik oldalra elhelyezték az állatot, majd a padlón át áramütést kapott, ami elől csak úgy tudott elmenekülni, ha az akadályt átugorva a ketrec „biztonságos” oldalára ment. Az áramütést egy figyelmeztető lámpa felvillanása előzte meg. Azok a kutyák, melyek a kísérlet előtti napon szabadon mozoghattak, egy darabig ugyan össze-vissza szaladgáltak, de viszonylag gyorsan megtanulták, hogy a lámpa felvillanását követően azonnal átugorjanak a ketrec másik felére, ily módon egy idő után az áramütést teljes mértékben el tudták kerülni. Azok az állatok viszont, melyek előző nap leszíjazva, a menekülés esélye nélkül voltak kénytelenek elviselni az áramütéseket, egészen máshogy viselkedtek. Kezdetben ugyanúgy rohangáltak, mint a másik csoportba tartozó társaik, később azonban csak lefeküdtek a padlóra, és halkan vinnyogtak. Meg sem próbáltak elmenekülni, még akkor sem, amikor kikapcsolták az áramot, vagy éppen a kísérletvezető mutatta meg nekik a megoldást úgy, hogy átemelte őket az akadályon.

Seligman ebből azt a következtetést vonta le, hogy a korábban őket ért fájdalmas, elkerülhetetlen és kiszámíthatatlan ingerek miatt ezek a kutyák azt tanulták meg, hogy semmit nem tehetnek az őket érő negatív hatások elkerülése, kivédése érdekében, ezért akkor is passzívan viselkedtek, amikor valójában lett volna lehetőségük a későbbi áramütések megelőzésére.

Ezt a jelenséget a későbbiek során számos más állatfajnál is kimutatták, és emberekkel is végeztek ilyen jellegű kísérletet (természetesen nem áramütéssel). 

Az eredmények hasonlóak voltak: mind az állatok, mind pedig a kísérletben részt vevő emberek esetében később gyakran tapasztaltak a depresszióra emlékeztető reakciókat. Patkánykísérletekben kimutatták, hogy a kontrollálhatatlan, kellemetlen, fájdalmas következménnyel járó események következtében csökken két agyi neurotranszmitter, a norepinefrin és a szerotonin aktivitása, e két anyagnak az emberi depresszió során is komoly szerepe van.

Ugyanakkor azt látjuk, hogy számos olyan ember él körülöttünk, akit ugyan rengeteg veszteség, számos negatív esemény ért, mégsem válik depresszióssá, nem veszíti el az életkedvét, a lendületét, az optimizmusát. Nagyon sokat számít ezen a téren az úgynevezett „attribúciós stílus”, vagyis az, hogy az egyén minek tulajdonítja azt a kontrollhiányt, amit egy adott helyzetben átélt. Ha ez valamilyen átfogó és állandó jellegű, belső ok (például: „alkalmatlan vagyok bármire is, és ez már soha nem fog megváltozni”), akkor az átélt események következtében jóval könnyebben alakul ki a depresszió. Ebben különösen nagy szerepet játszik az a hit, hogy a dolgok nem is fognak megváltozni, vagyis a reménytelenség. Mivel az emberek jelentős mértékben különböznek egymástól abban, hogy mit gondolnak az őket ért életesemények hátteréről, okairól, ezért lehetséges, hogy ugyanaz a dolog az egyikükből depressziót vált ki, míg a másikuk e tekintetben szinte „immunisnak” bizonyul.

A tanult tehetetlenség elmélete az attribúciós stílusok hatásával kiegészítve számos, korábban nehezen érthető pszichés reakcióra adott magyarázatot. Például arra, hogy miért nem menekülnek el adott esetben a bántalmazott családtagok (mikor pedig megtehetnék), miért viselik el passzívan, tehetetlenül nehéz helyzetüket.

Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy minél több negatív, stresszel teli életesemény ér valakit, főleg, ha ez fiatal életkorban (gyermekkorban) következik be, az illető annál hajlamosabbá válik arra, hogy tanult tehetetlenséggel reagáljon.

Irodalom:

Comer, R. J. (2005): A lélek betegségei. Budapest, Osiris Kiadó