Szuperképességünk, a figyelem

Ha eléggé figyelünk, észre fogjuk venni, hogy lehet, hogy miközben a másik egy adott dologról beszél, valójában közben valami egészen másra gondol (vagy épp igyekszik nem gondolni).

Nyugodtan megkérdezhetjük ilyenkor, hogy „Mi bánt?” Meg fogunk lepődni, hogy milyen gyakran válaszolnak az emberek őszintén erre a kérdésre. Ha a beszélgetőpartnerünk önostorozásba kezd, akár ki is léphetünk a normál társalgási keretek közül, és rákérdezhetünk: „Mi az önmagadban, amin szívesen változtatnál?” Nagy valószínűséggel el fogja mondani.

Ha gondosan figyelünk rá, észrevehetünk valamit a másik hangjában, vagy testtartásában, ami azt a benyomást kelti, mintha nehéz súlyokat cipelne, vagy egy felhő homályosítaná el a tekintetét. Lehet, hogy azt hisszük, hogy ez a súly, vagy ez a felhő az ő igazi énje, de valójában épp az ellenkezője igaz. Az érzelmek megváltoztatják a tekintetünket, a kinézetünket és a viselkedésünket, de az emberek nem azonosak az érzelmeikkel. Máshogy mondva: az érzelmeink nem igazabbak a gondolatainknál, vagy a tetteinknél és fordítva.

Lehet, hogy abban a pillanatban, amikor meglátjuk a másik érzelmeit, nehezünkre esik koncentrálni. Elképzelhető, hogy saját magunkról kezdünk el gondolkodni – hogy nekünk is voltak hasonló problémáink, vagy hogy mi jobban kezeltük őket. Lehet, hogy kellemetlenül fogjuk érezni magunkat attól, hogy úgy tűnik, kíváncsiskodunk, vagy olyasmibe ütjük az orrunkat, amibe nem kellene, és túlságosan is bevonódunk. Az érzelmek ragályosak tudnak lenni.

Próbáljunk meg ezektől a zavaró tényezőktől megszabadulni! Nem kell szégyenkeznünk, dühösnek, vagy szomorúnak éreznünk magunkat, vagy félnünk, csak mert a másik így érez. Kérdezzük meg magunktól: hogyan mutathatnám meg neki, hogy a világ nem csupán a szégyen, a düh, a szomorúság és a félelem színtere?

Megvan az a lehetőségünk, hogy odafigyeljünk a másikra és azt közvetítsük felé, hogy biztonságban van. A biztonság az elsődleges, de igazi szuperképességként használva a figyelmet, elfogadást, érdeklődést, örömöt és tiszteletet is képesek lehetünk közvetíteni már a puszta fizikai jelenlétünkkel és a testbeszédünkkel. Már csupán az, ha észben tartjuk, hogy amit a barátunk mond, az fontos, nagyon sokra elég lehet.

Fejezzük ki, hogy bízunk benne! Higgyünk benne, hogy képes felérni a saját ideáljaihoz és nem kell beérnie kevesebbel sem most, sem máskor!

Ha nevetni, vagy sírni kezd, az egy jó dolog. Ha elkezdünk több szeretetet érezni iránta, az szintén. Még az is lehet, hogy úgy érezzük, kezdjük igazán megszeretni. Ettől ne rémüljünk meg, hiszen mindez csak azt mutatja, hogy képesek vagyunk odafigyelést nyújtani. Ez egy olyan fontos szükséglet, amit sokan nem elégítünk ki, pedig mi éppen annyira ki lehetünk éhezve arra, hogy odafigyelést adjunk, mint hogy figyelmet kapjunk.

Építsük azzal a kapcsolatainkat, hogy ilyen módon figyelünk a másikra! Eljön majd a pillanat, amikor ő is így fog ránk figyelni. Sokszor ismerünk olyanokat, akik nem figyelnek úgy oda, ahogyan mi tesszük, vagy legalábbis nem olyan gyakran, ahogy azt mi szeretnénk. De a másik már úgy is fejlődhet az odafigyelés területén, ha mi odafigyelünk rá. Emellett ha figyelünk másokra, az minket is boldogabbá és hatékonyabbá fog tenni. A figyelem csak azért szuperképesség, mert a hétköznapi emberek elfelejtik használni.