A szüleinknek való megfelelési vágy természetességéről és nehézségeiről

Hétköznapi tapasztalat, hogy a szüleink véleménye, attitűdje kifejezetten erősen hat ránk, mintha egy alapvető emberi törekvés volna megfelelni annak a képnek, amit ők elfogadhatóként közvetítenek felénk. A következőkben ezen alaphelyzet lehetséges negatív következményeiről, illetve a lehetséges fejlődési útróllesz szó.

A hatás (lehetséges) működésmódjáról röviden. Mivel egyszerre érvényesül az imént említett megfelelési vágy, és az a mechanizmus, mely szerint egészen kiskorunktól kezdve a külvilág (szüleink) jelzéseiből tanuljuk meg a saját milyenségünk milyenségét, ezért könnyen értelmezhető, hogy komoly hatással lehetnek a belső világunkra a szüleink által adott reakciók. Sírok, anya megölel, tehát a sírás elfogadható részem, ezzel együtt is lehet engem szeretni. Sírok, anya rám zárja az ajtót, tehát ez részemről elfogadahatatlan az ő számára. Ez egy példa két egészen más reakcióval és belső következménnyel, ám értelemszerűen rengeteg ilyen apró helyzet összeadódásából és kölcsönhatásából alakul ki egy belső kép arról, hogy milyen is a jó én. Tulajdonképpen (kissé sarkítva) a jó én nem más, mint a szüleink számára megfelelő én. 

Ez (különösképp ha szűkre vagy egyáltalán nem a mi egyéniségünkre szabták a szüleink az elfogadhatóság határait) kétféleképpen alakulhat negatív irányba felnőtt korra. Vagy igyekszünk úgy viselkedni (és sikerül is) ahogyan a szüleink büszkék volnának ránk, ám közben belül egyáltalán nem érzékeljük ezt a viselkedést autentikusnak, amitől pedig szenvedünk, vagy pedig igyekszünk és nem sikerül, esetleg nem is igyekszünk úgy viselkedni, ahogy a szüleink büszkék volnának ránk, ám közben szenvedünk valamiféle belső bűntudattól és szégyentől. 

Ez így egy patt-helyzetnek látszik. Azonban fontos látni, hogy az életünk nem vagy nem mindig egy gyors folyású folyó, amiben kizárólag sodródni vagyunk képesek, és örülhetünk egyáltalán a felszínen maradásnak. Azt képzelem, hogy képesek lehetünk kihatni a folyómeder szélességére, kanyargására a történetünkkel és a jelenünkkel való foglalkozáson keresztül. Ha képesek vagyunk egy méltányos viszonyt kialakítani (mely nem a megjátszásra vagy a szépelkedésre épül) a történetünkkel és a saját működésünkkel, akkor (ha a vizes példánál maradnánk) tulajdonképpen elkezdjük megtanulni használni és élvezni a minket körbeölelő vizet.