Szükségszerűen hazudunk magunknak?

Tulajdonképpen mesélünk. Magunknak magunkról. Meg arról, ami körbevesz minket. A saját világunkról. Történetté gyúrjuk azt, amit látunk, hallunk, szaglunk, tapintunk. Ráadásul olyan történetté, amely ódzkodik az ellentmondásoktól. Folyamatos kibogozhatnékja van. 

A kibogozhatnékot csúnyán (még csúnyábban) kognitív disszonnancia redukciónak is nevezhetnénk. A jelenséggel kapcsolatban mindenképp meg kell említeni Leon Festingert, illetve az ő kísérletét, melynek lényege tulajdonképpen az volt, hogyha egy unalmas, monoton feladat elvégzéséért sok pénzt kaptak a résztvevők, akkor a feladatot negatívabban értékelték, mintha keveset. Hiszen a kevés pénzt kapóknak meg kellett küzdeni a következővel: borzasztó volt a feladat, amit csináltam, és aztán még alig kaptam érte bármit. Ezt előbbi - tehát a feladat milyenségének - torzításával oldják fel.

Olyan ez, mintha nem maradhatna kérdőmondat válasz nélkül. Miért csinálok valamit, ami valójában nem jó nekem? Miért élek még mindig vele, mikor már vagy egy évtizede nem szeretem? Miért nem lépek ki erről a munkahelyről, ha minden botrányos benne? Na jó, ha jobban belegondolok - mondhatná az elképzelt történetmesélő -, nem is olyan rossz. Biztonságos, stabil.

Most akkor hazudtak maguknak a kísérlet résztvevői?

Bárhogy is, az a pech, hogy nem minden ennyire egyszerű. Többféle erő, motiváció, félelem, stb. szövi át pl. a fentebb említett helyzeteket. Nem adja magát a feloldásuk. Kisördögök laknak az ember bőre alatt. Kisördögök laknak, vagy hívhatnánk őket angyaloknak is, akik éppenhogy mutatnák, hogy merre van az előre? Vagy elgondolhatjuk ezt az egészet egy hullámzó tengernek, mi ide-oda dobál minket? Innen a félelmek, onnan a vágyak? Néha össze is csapnak persze. Mi pedig ha mondjuk szörfösnek gondoljuk el magunkat, szóval mi pedig nem tehetünk mást, minthogy megpróbáljuk eltalálni, melyeket is érdemes meglovagolni.