„Szükséged van rám, így nem hagysz el!” – A kényszeres segítés védekező stratégiája a párkapcsolatainkban

A párkapcsolataidra jellemző, hogy segítő, megmentő szerepben vagy a kedvesed mellett? Kapcsolati választásaid gyakran olyan személyekre esnek, akik nehéz személyiségek, esetleg valamilyen problémával küzdenek? Beleragadsz a kapcsolatba, pedig már minden barátod értetlenül áll a kitartásod felett? Elképzelhető, hogy a kényszeres segítés önvédelmi manőverét alkalmazod az életedben.

Dogmákra „programozva”

Gyermekkori tapasztalataink, a szüleink nevelési módszerei nagyban meghatározzák azt, milyen felnőtté növekszünk fel, hogyan tudunk működni a párkapcsolatainkban. Szülői nevelés nagyon hasonlít a programozáshoz: a gyakran ismételt mondatok, visszatérő reakciók nyomot hagynak bennünk, és meghatározzák, hogyan fogunk gondolkodni a világról és benne saját magunkról. Ideális esetben ezek az ismétlődő visszajelzések megerősítenek bennünket arról, hogy értékesek, szerethetőek vagyunk, és segítenek nekünk kialakítani azt a stabil belső erőt, mellyel legyőzhetjük az elénk kerülő akadályokat, jól alkalmazkodhatunk a környezetünkhöz és a számunkra fontos másokhoz.

Sajnos ez nem alakul mindig ilyen ideálisan: ha szüleink (akár tudatosan, akár tudattalanul) romboló üzeneteket közvetítenek felénk, az így kialakuló gyermekkori dogmákat akaratlanul is magunkkal hurcolhatjuk a felnőtt életünkbe, és bizonyos helyzetek, melyek emlékeztetnek minket rossz gyermekkori tapasztalatainkra, szempillantás alatt triggerelhetik a bennünk élő sérült gyermeket.

Néhány tipikus önmagunkkal kapcsolatos gyermekkori dogma:

• „Nincs rám szükség!”
• „Nem vagyok elég jó!”
• „Nem vagyok fontos!”
• „Nem szabad éreznem!”
• „Én húzom a rövidebbet!”
• „Én vagyok a hibás!”
• „Rossz vagyok!” stb.

A dogmák által irányított viselkedés kifejeződhet a realitásnak nem megfelelő reakciókban. Lehet, hogy érzelmileg jóval hevesebben reagálunk ezekre a helyzetekre, ugyanakkor az is könnyen előfordulhat, hogy a bennünk élő sérült gyermek a háttérből áthatóan befolyásol egy-egy életterületet. Ilyen például a kényszeres segítés (vagy más néven Helfer szindróma) esete is, melynél önmagunk nélkülözhetetlenné tételével védjük meg magunkat a csalódástól. Különösen gyakran előfordul a segítő és szociális szakmákban dolgozóknál. Gyakori, hogy a kényszeres segítők belső ürességük kitöltésére használják a segítő cselekvéseket, egyúttal ezzel csitítják a saját érzéseik és szükségleteik hangjait, melyeket félelmetes lenne megélni.

„Segítenem kell, hogy szeress!”

A kényszeres segítés a következő tipikus dogmákkal jellemezhető: „Értéktelen vagyok!”, „Nem vagyok elég jó!”, Segítenem kell neked, hogy szeress!”, „Nem vagyok veled egyenrangú!”, „Függök tőled!”. A kényszeres segítők életútjában rendszerint jelen van a korai nárcisztikus sérülés, tehát gyermekkorukban a szüleik nem ismerték el őket. Ennek nyomán önmaguk értékessége megkérdőjeleződik bennük. Jó tetteink révén értékesnek és hasznosnak érezhetjük magunkat, ilyen értelemben a segítőszindróma egy társadalmi szempontból nagyon is hasznos önvédelmi mechanizmus. A probléma az, hogy kényszeres segítőként hajlamosak vagyunk olyanokhoz kötődni, akiken nem lehet segíteni. A segítőszindróma és a függőségben szenvedők kölcsönösen vonzzák egymást, hiszen a kapcsolat mindkettejüknek nyereséggel jár: a segítő megmentőnek érezheti magát, a függő pedig a problémáit a megmentőjére tolhatja, így hárítva a felelősségét és halogathatja a cselekvést. „Remek” célcsoportot jelentenek még a pszichés problémákkal küzdők, a gondozásra szorulók, vagy az anyagilag tönk szélén lévők.

„Megmentőként” kilátástalan mentőakciókba bonyolódhatunk, különösen ha a megmentésre váró áldozat a társunk. Kapcsolatainkat körüllengi a következő mottó: „Szükséged van rám, így mellettem maradsz.”. Sajnos ez a számítás kevésszer hozza meg a várt sikert. Hajlamosak lehetünk a végsőkig harcolni a vesztes pozícióból, nehezen vesszük tudomásul, hogy alig van befolyásunk a másikra. Amennyiben a segítendő nem vállalja a felelősséget a problémáiért, és nem akar változtatni, bármilyen mentőakció kudarcra van ítélve. Így válik a megmentőből üldöző, majd áldozat: tulajdonképpen a másikat szeretnénk magunktól függővé tenni, de mi magunk válunk azzá, mert már sem segíteni, sem elszakadni nem tudunk.

Megmenteni önmagunkat

Azért is különösen nehéz kilépni ebből a függő helyzetből, mert sokszor magunkat hibáztatjuk azért, amilyen a társunk. A problémákkal terhelt párkapcsolat és a segítői pozíció magában hordozza, hogy a mi igényeink háttérbe szorulnak. Nagyon gyakori, hogy a megmentendő pár nem bánik túl jól velünk. Mindezek miatt a bennünk élő sérült gyermek igazolva érzi alapfélelmét, hogy ő értéktelen, így tovább harcol, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét. Reményünk megingathatatlan, hogy a partnerünk megváltozik, kapcsolatunk jobban alakul majd.

Az embertársainkon való segítés nagyon is tiszteletet érdemlő erőfeszítés. Ugyanakkor ha kilátástalan, megoldhatatlan helyzetekbe bonyolódunk, az a stratégiánk hibás. Az állandó segítő-segített kapcsolatokból való kilépéshez megkerülhetetlen az énerőnk megerősítése, a dogmáinkkal való megismerkedés és azok átírása, illetve hogy függetlenítsük magunkat családi mintáinktól. Érdemes tudatosítanunk, hogy bizonyos embereken nem lehet segíteni. A másokhoz való odafordulás képessége csodálatos tulajdonság – ugyanakkor fontos kettéválasztani, hogy hol helyénvaló a segítő magatartásunk, és hol szeretnénk a megmentő szerepét felvenni.

Felhasznált irodalom:

Fekete, S. (2000). Segítő foglalkozások kockázatai – Helfer szindróma és burnout jelenség. In: Kelemen Gábor (szerk.): Tele-dialógus. Pro Pannonia. Pécs. 179-191.

Lefever, R. (2007). Kényszeres segítés. PTE - Leo Amici 2002 Alapítvány Pécs.

Stahl, S. (2015). A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia. Park Kiadó.