„Sziszüphosz voltam, akitől elvették a kövét” - hova tartunk, tartunk bárhova?

Célok kellenek, halljuk gyakran, nagyok, meg persze részcélok is, lépésre bontva minden. Mindig látni a következő állomást, a nap végét, ami elérhető, mint a lián Tarzannak, amire még éppen ráfog a zuhanás előtt. Aztán a következő, és így tovább, míg a túlpartra át nem ér. Ám mi van, ha elérkeztünk oda, ahova ezidáig elláttunk? És - bár reméltünk - ennél mégsem látunk tovább. Azt sem tudjuk, hogy csak köd van előttünk vagy mondjuk téglafal.

Az általában Irvin D. Yalom nevével fémjelzett egzisztenciális pszichológia az emberi lét alapszorongásaival foglalkozik. Szám szerint néggyel: halál, szabadság, elszigeteltség, valamint értelemnélküliség. Ezen sorok témája a legutóbbi. Sziszüphosz kövének kérdése, amit a - Fehér Boldizsár által írt - Vak majom főhőse is felvet. Hisz a világunknak - legalábbis sokan így gondoljuk - nincs magától értetődő értelme. Nincs a benne élők számára egy tisztán körülhatárolt cél, egy ügy, ami köré épülhetnek a mindennapok. És ahogy Sziszüphosz a követ, úgy mi ezt a kérdőjelet görgetjük magunk előtt.  

Vagy mondhatjuk úgy is, hogy folyton keresünk. Aztán néha találunk, elásva ládában, de aztán abból nem élünk el egy életen keresztül. Az arany - szóval a cél - egy darabig kitart, ha meghúzzuk magunkat, tán egy kicsit tovább, de végül is: elfogy. Mondjuk a szülő számára, akinek húsz évig a legfőbb identitása az volt, hogy szülő, miután kirepül a gyerek, mi marad? Ha nem is üres láda, mondjuk egy üres szoba. Tulajdonképpen a hiány marad. És persze ez átforgatható más területekre is, gondoljunk csak a kapuzárási, vagy éppen - egyetemisták esetén - a kapunyitási krízisre.

Bárhogy is, ott állunk - ki-ki a maga történetével - a cél után a látszólagos semmi előtt. Tyúklépésben araszolunk, nehogy lezuhanjunk hirtelen, vagy pont hogy orral bele a falba. És nem marad más, mint ez a kívülről komótosnak tűnő keresgélés, hogy ráakadjunk a következő kincsesládára, amivel egy ideig ismét eléldegélhetünk.