A szerencsés véletlenek időzítéséről

Kétféle (Mackey [2015] után szabadon) kihívással szoktam találkozni az üléseken. Az elsőről, ami ellátásba hajtja az embert, a(z értelmetlen) szenvedésről, viszonylag többet tudtam eddig – többet tanulunk róla. Ilyen lehet a krízis, tünet, csavaros élethelyzet, ami a kontrollunkkal dacolva megborítja az életvitelt, és legszívesebben azonnal szabadulnánk tőle. Pedig rámutathat arra, mi hiányzik. Ez a legtöbb pszichológiai munka kezdő lépése. Általában, mégis, utálatos egy kezdő lépés szokott lenni.

A másodikról, ami - ahogy láttam - éles próbája is lehet annak, amit a páciens elért az ellátása során, már kevesebbet tanultam. Eddig, de hátha később változik a dolog. Ugyanúgy nincs személyes kontroll alatt, és elég kényelmetlen, amikor felbukkan. De rámutathat arra, mi az, amit sikerült elérni.  Az első típusú kihívás rendszerint lerombolja az önbizalmat. A második típusú, ha sikerül leküzdeni, felépíti azt. Sokszor jobban, ahogy látom, mint maguk az ülések. Ennek a második típusú kihívásnak sajátossága, hogy nem terápiásan hoztuk létre; legfeljebb előkészülni lehet rá. Nem a paciens hozta létre, „véletlenül” botlott bele. Legfeljebb sejthető, hogy valami történni fog, de pontosan nem lehet megmondani, mi. Ez a tapasztalat „véletlenül” akkor jön, amikor a haladás leginkább megkívánja – a legjobbkor. Mackey (2015) nagyjából az ilyen eseményeket nevezte az „univerzum ingyen löketének” (free kick from the universe). Az én kérdésem az volt, „miért pont akkor” jön, amikor, és lehet-e köze a pszichológiai munkához?

Mackey (2015) tréfásan isteni időzítésnek hívja az ilyesmit, ami akkor jön el, ha az ember a sorsának (vagy nevezzük bárhogy, akár Taonak, akár dharmának vagy Isten akaratának), a neki leginkább megfelelő úton halad. És minden összeállt hozzá. Szerinte az élet annyit ad, amennyit az ember éppen elbír. 

Ezzel a gondolattal már kicsit beljebb voltam, ti. ezek a második típusú kihívások pont olyan szituációk voltak, melyekben a páciensek, még ha félve is, pont megfelelő mértékben tudták használni az addig megtanultakat. Jókor, jó helyen, ugye.

A másik kérdésem nyitva maradt: a pszichológus miként járul ehhez hozzá? Mármint, hogy a megfelelő időre minden összeálljon? Arra jutottam, talán köze lesz ahhoz, hogy valaki „beszél róla”. A paciens már ezzel tanulhat valami újat, tapasztalati alapon. Amiről beszél, az megjelenhet, létezhet az ülésen. Szerencsés esetben ezek a leginkább félt érzések. A szégyentől kezdve az örömig. Esetleg szerepek, a határozott felnőttől a gyámoltalan gyermekig.  Ezek az érzések vagy szerepek hiányozhatnak. Jobb esetben megvannak, de nem a kívánt módon működnek. Pl. őszintétlenül. Játszmákként, nagy elhallgatásokban, burkoltan jelenhetnek csak meg. Amikor valaki végre beszélhet róluk, „megmutathatja őket”, nem csak a téma jelenhet meg, de a hozzá kötődő érzelem is „ott terem”. Mondjuk, szégyen. A szégyen mögött sokszor van egy vágy. Akármi lehet, ami a szégyen alatt rejtve marad. Annak érdekében, hogy az együttműködésünk a paciens által megfogalmazott cél irányába haladjon, ezeken az érzéseken szerencsés túljutni. Ezt segíti a terápiás tér részben mesterséges közege, amit pont erre terveztek. Nem csak beszélgetés zajlik ugyanis, hanem megélése valaminek, amitől félhet a paciens: hogy kinevetem, megszégyenül, elutasítom, stb. Ezek a lehetséges reakciók kapcsolat-szabályozási „eszközök”: elutasítás, megszégyenítés, kigúnyolás, undor, irigység. Alakítjuk velük a kapcsolatainkat, általában a saját kényelmünk szerint. Sokszor a másik rovására, az ő életéből valami hiányozni fog. Érthető módon, miért mutatná valaki „furának” magát, ha ezért, például, otthagyják, semmibe veszik? Azzal, hogy olyasmiről beszél a paciens, amiért másutt elutasítás tárgyává is válhatna, beengedi a féltett énjét egy együttműködésen alapuló kapcsolatba – ami az ő céljaiért létezik. Irdatlan különbséget is teremthet már ez az egy elem is ahhoz képest, amit a paciens eddig megtanult az emberekről és a köztük való élet szabályairól. Egy ilyen közegben új szabályokat lehet tesztelni. Érezheti magát gyávának, mondjuk, a megszégyenülés réme nélkül. A zavaró, sőt, a kívánt, de elnyomott érzelmekkel bánni pedig leginkább így lehet megtanulni: hogy lehetünk egy kapcsolatban tényleg, például, gyávák. Segíthet, ha a szakember kérdez rá, fél-e valaki valamit kimondani. Azt vettem észre, hogy amire rákérdezek, az abban a pillanatban „lehet”, „engedélyezve van”. Pl. lehet velem vitázni. Új tapasztalat ez annak, aki valamiért fél kiállni magáért. Mármint őszintén. A játszma pl. lehet egy kapcsolatban az őszinte kiállás helyettesítője. Csak sokkal fárasztóbb, sokan egy idő után meg is unhatják. Ha „lehet” helyette máshogy is létezni, akkor minek játszmázni? A kapcsolatok újféle szabályozását tanulja meg hát az ember, többnyire anélkül, hogy észrevenné.

A második típusú kihívások megoldásához újféle tudásra van szükség. Hogy pontosan mi kellett hozzá, mindig utólag derül ki. A szakember úgy tud ebben segíteni, hogy új módon kapcsolódik: pl. egy ironikus beszólásra azt mondja: „nahát, ez új! Sosem használt még velem szemben iróniát. Mi történt?”. Mások a szabályzók, mint amihez hozzászoktunk, mást tesznek lehetővé. Ha élünk is a lehetőséggel. Az első típusú kihívásokat sokszor az okozza, ahogy látom, hogy a szabályzóink elavultak. De a régi közegben, ahol a játékszabályok nem engedélyezik, újra cserélni őket, esetleg ironizálva egyet nem érteni, az nagyon nehéz. Ahogy az ülésen, ismétlődő módon, kicsiben kap esélyt a kliens az új kapcsolódási módra, úgy a második típusú kihívás szükségessé teheti az új játékszabályok átvezetését a rendelőből a mindennapi életbe. Hogy, hogy nem, mindig akkor, amikor ideje volna már használni őket. 

Mackey (2015) ki is emeli, hogy a véletlen egybeesések a változás előre haladott fokozatában (amit ő megvilágosodásnak nevez) szoktak szaporodni: amikor az ember már nyitott az újdonságra, főleg azért, mert eleget változott a hozzáállása. Az, hogy ez a nyitottság tudatos-e vagy tudattalan, már másik kérdés.

Talán ez az, amivel önkéntelenül is felkészül valaki erre a „véletlenre”: kicsivel több nyitottságot tanulhat el az újra, ill. reményt, hogy végül is jól jár, ha azt komolyan veszi. Ez is valami, nem?

További olvasnivaló:

Mackey, C. (2015). Synchronicity: Empower Your Life with the Gift of Coincidence. Watkins Publishing.