Személyiségtípusok és a hazugság kapcsolata

Vajon lehet a személyiségtípusok alapján, olyan kategóriákat létrehozni, melynek tagjai egyforma vagy legalábbis nagyon hasonló stratégiával és gyakorisággal élnek a megtévesztés adta lehetőségekkel. Igyekeztem, az ez idáig megjelent kutatásokat átvizsgálni, keresvén a választ kérdéseimre, ám jelenleg ez a terület még igencsak felderítetlen és a ma elérhető kutatási eredmények is néhol komoly ellentmondásba ütköznek.

Józan ésszel, talán joggal gondolhatjuk, hogy az extrovertált emberek jobb, és gyakoribb hazudók, mint introvertált társaik. Carl Jung (1933) tipológiája szerint az introvertált személyek hajlamosak az egyedüllétre, szívesebben folytatnak magányos tevékenységet, félénknek, visszahúzódónak tűnnek, stressz helyzetben a magányt részesítik előnyben. Velük szemben az extrovertált személyek éppen ennek ellenkezőjeként, egyáltalán nem félénkek, jobban szeretik idejüket másokkal tölteni, és frusztrált helyzetben is a társaságot keresik (Carver & Scheier, 2006).

Bár azt gondolnánk, hogy az extrovertált emberek, lévén többet vannak társaságban, ahol jó színben igyekeznek feltüntetni magukat, gyakrabban hazudnak introvertált társaiknál, ám H. B. Gibson (1969) kutatása során, nem talált szignifikáns összefüggést a hazudás és az extroverzió közt, de ugyanez a kutatás nem lineáris korrelációt mutatott a hazugság és neurocitizmus közt (H. B. Gibson, 1969).

Eysenck szerint az érzelmi stabilitás dimenzió azt mutatja, hogy a személy milyen gyakran és könnyen csügged el, vagy borul ki. A gyakoribb levertség, szomorúság, rosszkedv magasabb neuroticizmust mutat (Carver & Scheier, 2006). Vagyis, ha a két eredményt összevetjük, azt feltételezhetjük, hogy a csekélyebb érzelmi stabilitással rendelkező egyének, gyakoribb hazudók társaiknál.

Egy másik tanulmány szerint viszont az extroverzió éppen hogy összefüggést mutat a hazudással. A jól szocializálódott, a különböző körülményekhez könnyen és jól alkalmazkodó hazudók extrovertáltak, kifelé nyitott típusú személyiségek, akik nemcsak többet hazudnak társaiknál, de - meggyőzési képességüknek köszönve – lényegesen könnyebben is megy nekik. Érezvén szuggesztív hatásukat, ragaszkodnak is hazugságaikhoz, amelyek nagyon valószerűek tudnak lenni. Megtévesztésük, szándékos félrevezetésük az áldozat számára észrevétlen marad (Sági, 2012).

A jelenleg elérhető kutatások egyelőre ezeket az összefüggéseket találták, a személyiségvonások és a hazugság kapcsolatát vizsgálva. Az, hogy az elmúlt évtizedekben, ilyen csekély számú vizsgálat született a hazugság és a személyiség kapcsolatának mélyebb feltérképezésére, annak egy igazán markáns oka lehet. A hazugság vizsgálata laboratóriumi körülmények között igencsak bonyolult feladat, hiszen olyan helyzetet kell létrehozni, mely során a vizsgálati személy, bár informált beleegyezését adta, tehát tisztában van, a helyzet kísérleti mivoltáról, mégis olyan helyzetbe kell hozni, hogy spontán módon hazudjon, hiszen ha előre felkérjük a megtévesztés gyakorlására, Paul Ekman (1969) definíciója alapján már nem beszélhetünk hazugságról. A hazugság lélektanának vizsgálatai során, a kutatók mindig szembe találják magukat ezzel az igencsak paradox helyzettel, melynek megoldása nélkülözhetetlen a vizsgálat létrejöttéhez.