Szárnyas fejvadász 2049 - avagy hogyan hat a terápia?

Mindig felmerül a kérdés, hogy érdemes –e folytatást készíteni egy-egy korszakalkotó filmből, azaz lehet –e egy világklasszis hősnek olyan leszármazottja, aki ugyanúgy viszi tovább az örökséget. A kérdés azonban nem az, hogy a cyberpunk kultfilmek Szárnyas fejvadásza megismételhető –e, hanem az, hogy a 80-as évekbeli változatban megjelenő értékek hogyan emelhetőek át, hogyan interpretálhatóak mai világunkba? Van –e olyan értékrendje az apának, amelyet fia úgy tud követni, hogy közben az mégsem életidegen jelenlegi életünkben. A sci-fi fénykorát követő kiábrándultságban nem lehet elvárnunk, hogy ugyanolyan erővel törjön be a fiatalabb scéna, hiszen a társadalmi struktúra átrendeződését követően, a műfajok minden lehetséges feltérképezése után már csak a kiüresedés maradt. Minden különleges és egyedülálló, de mégis minden utánzat – akárcsak „K” világában megjelenő hologramlány az űrvárossal és a technokrata neonvilág fényeivel. A film tehát nemcsak leképzése jelenkori problémáinknak, hanem előző részével (1982) az idői dimenziót is beemeli, mint a korosztályok közötti szakadék problematikáját. Ezzel sikerül igazán megmutatnia az apa-fiú vonatkozásának lehetséges kapcsolódási pontjait. A múlt értékeit úgy sikerül tovább éltetnie a fiúnak, hogy nem öncélúan hirdeti, hanem annak alárendelődve segíti tovább vinni azt, így téve magáévá valóban az érzést. Ugyanezt az értékrendet figyelhetjük meg a Harrison Ford által megszemélyesített apafigurában, aki az öncélúság helyett átadta a főszerepet Ryan Goslingnak, s így vált példaképpé az "apai" viselkedésforma.

 Ez azonban nem megy egyik percről a másikra. Végig követhetjük a főhős személyes szenvedéstörténetét, felismeréseit és ezzel együtt fájdalmait, hiszen a személyiségfejlődés egy hosszú folyamat eredménye. Éppen ezért nem állja meg a helyét a film indokolatlan hosszára vonatkozó kritikák sora. Nagyon is indokolt ez a rendezői attitűd, hiszen a személyiségváltozás érzékeltetéséhez azt is meg kellett ragadnia, hogy mindez nem egy gyors lefolyás eredménye. A néző részese lett annak a lélektani munkafolyamatnak, melyet az idői dimenzió határoz meg. Legyen utunkon kísérő akár egy hős, akár egy apa, vagy akár egy terapeuta, a lélektani fejlődés egy hosszú folyamat eredménye, melyet kellően meg kell élni minden egyes hullámával együtt. Mert ha ez elmarad, akkor éppen a lényeg veszik el, azaz az értékek belsővé válása, mely lehetővé tenné a személyiség igazi fejlődését.