Szakítás. De hogyan?

Van egy nagyon jó Paul Simon dal, aminek a címe: 50 ways to leave your lover. Valószínűleg még ennél is több módszer van arra, hogy hogyan szakítsunk, amire Paul Simon talán nem is gondolt, de talán mindannyian ismerjük a szokásos szakítási helyzetet: a nyugodt, de gyakran fájdalmas „legyünk barátok” beszélgetés, a drámával teli érzelmi leolvadás könyörgéssel, üvöltözéssel, sírással.

Nagyon gyakori, amikor a középiskolás szerelmünk a főiskolai, vagy az egyetemi továbbtanulás után a távolság miatt egyre halványodik, míg végül kihuny a láng és a kapcsolatnak vége szakad.

Vannak befejezések, amik közös megegyezésen alapulnak; de leggyakrabban inkább az egyik partner érzi, hogy egyre nehezebb a másikkal együtt lenni és ezzel együtt eltökéltebb is a szakítást illetően. Ezzel párhuzamosan nagyon sok esetben az elutasított partner nem hajlandó a valóságot elfogadni és megrekedhet az életének egy állomásánál.

De függetlenül attól, hogy hogyan ér véget egy kapcsolat, illetve hogy a felek hogyan szakítanak egymással, a megbánás nagyon sok esetben ott marad. A tanácsadásom során nagyon sokszor hallottam olyan történeteket, amik a megbánásról szóltak és alapvetően három típust érdemes megkülönböztetni.

Azon bánkódunk, hogy a kapcsolat véget ért.

Ez az a helyzet, amikor az érzelmek addig fokozódnak, hogy az egyik partner érzelmi túlfűtöttségről vezérelve olyasvalami mond, amit aztán később megbán. Vagy azért, mert nem gondolta komolyan, vagy éppen azért, mert nem akarta kimondani. A szakító fél nagyon sokszor tudja, hogy a kapcsolatot ő már nem akarja, de valahogy a szakítás folyamata ilyenkor hirtelen megszakad és a szálak valahogy nincsenek „elvarrva”. Valahogy nem így képzeltük a szakítást. Gyakran ilyenkor a kapcsolat véglegesen megszakad, de a gondolatainkban és érzéseinkben még jó ideig ott él a kapcsolatunk.

Mit tehetünk?

Talán itt az idő ilyen esetekben a bocsánatkérésre. Na persze nem azért, mert szakítottunk, hanem azért ahogyan szakítottunk. Érdemes ilyenkor az érzelmi és gondolati szálakat elvarrni, amit teljesen megtenni nagyon nehéz, de ezzel a lépéssel magunknak is és a másiknak is megkönnyíthetjük az elválást és a leválást.

Megbánjuk, hogy nem zártuk le rendesen a kapcsolatunkat.

Ez nagyon hasonlít az előzőben leírthoz, de itt a lényeg, hogy bennünk marad egy csomó olyan zavaró kérdés, amire nem volt esélyünk, hogy a partnerünk megválaszolja és fordítva. Leggyakoribb, hogy bennünk is és a partnerünkben is maradnak megválaszolatlan kérdések. Gyakori, hogy azzal a partnerrel, akivel szakítottak, teszi fel a „Miért?” kérdést. Sokszor erre nincs is igazán válasz, mert ha még őszinte reflexiót is kapunk a másiktól, akkor sem tudjuk elhinni, és mondjuk magunknak, hogy biztos nem ez a teljes igazság.

Mit tehetünk?

A válasz sokszor hasonló, vagy ugyanaz, mint az előzőnél. Beszéljünk. Kommunikáljunk. Nagyon fontos, hogy tisztázzuk, hogy miért lépünk kapcsolatba az exünkkel. Fontos, hogy tudassuk a másikkal a szándékainkat, és hogy nem azért kerestük fel, mert szeretnénk újraéleszteni a kapcsolatot (hacsak tényleg nem ez a célunk). Érdemes ilyenkor magunkról beszélni, arról, hogy mi zajlik bennünk, milyen érzéseink és milyen gondolataink vannak a párkapcsolattal és annak lezárásával kapcsolatban.

Ha minderre nincsen lehetőségünk (mert pl. a volt párunk minden kommunikációs csatornáról letiltott minket), akkor érdemes legalább kiírni magunkból, mondjuk egy búcsúlevél formájában, ahol a kérdéseinket feltesszük, az érzéseinket leírjuk és mindazt, ami „bennünk szakadt”.

Azon bánkódunk, hogy nem próbáltunk meg mindent.

Ez arról szól, hogy akkor nem kellett volna még kilépni a kapcsolatból, amikor megtettük azt. Vagy éppen még adnunk kellett volna egy másik esélyt a partnerünknek, hogy még egy kicsit bele kellett volna adnunk.

Mit tehetünk?

Ezek a megbánások nagyon sok esetben sokkal később jönnek elő igazán – néhány hónappal, esetleg évvel a szakítás után. Azt vehetjük magunkon észre, hogy az érzelmileg még benne vagyunk valamennyire a kapcsolatban és talán nem is zártuk még le. Ez igazán nem is a kapcsolatról szól, hanem inkább arról a jelenről, ahol ezt érezzük és gondoljuk egy régi kapcsolatról. Ezek a gondolatok akár ki is vetkőzhetnek önmagukból, és egyik héten megbánjuk, hogy miért nem adunk esélyt, a másik héten pedig elégedettek vagyunk a döntéseinkkel.

A jelenen nagyon sok múlik. Ha éppen „jól megy a sorunk”, akkor lehet, hogy a múltbéli döntéseinket pozitívan értékeljük, ezzel szemben viszont ha a jelen életünk nem érezzük jónak, pozitívnak, akkor lehet, hogy a múltbéli döntéseinket és eseményeket is úgy ítéljük meg, hogy azok nem voltak túl rózsásak.

Ebből az következik, hogy ha valami múltbéli döntésen rágódunk, hogy vajon jól tettük-e azt, amit tettünk, akkor érdemes a jelenünket megvizsgálni, hiszen a válasz leginkább abban keresendő. Az, hogy dilemmázunk egy múltbéli eseményen, jó eséllyel valamilyen jelenkori nehézségnek a kifejeződése.

Végül pedig:

Ha a jövőben azon gondolkodunk, hogy egy párkapcsolatnak vajon véget vessünk-e vagy sem, érdemes a fentebbeket megfontolni. Egy befejezésnek mindig lesz olyan hozadéka, ami nem lesz kellemes. Lehet, azt érezzük szakításkor, hogy „egy kő esett le rólunk”, de az elválás sosem lesz egyszerű.