A szabadság ott kezdődik, amikor képesek vagyunk hátralépni

Érdemes megkülönböztetni két olyan tudati működésmódot, amelyek mindannyiunk életében jelen vannak.

Az egyikben a gondolatainkban élünk, a másikban képesek vagyunk rátekinteni a saját gondolkodásunkra.

Ez utóbbi képességet nevezi a pszichológia metakogníciónak. A lényege, hogy nem csupán gondolkodom, hanem észreveszem azt is, hogyan gondolkodom a világról, a másik emberről, önmagamról és a velem történő eseményekről.

Képzeljük el, hogy elküldünk valakinek egy személyes hangvételű üzenetet, de nem érkezik rá válasz. Sokunkban szinte azonnal megszületnek az értelmezések:

„Biztos megbántottam.”

„Nem vagyok fontos.”

„Már megint elutasítanak.”

Ezek a gondolatok nem egyszerűen felbukkannak bennünk. Abban a pillanatban valóságnak is tűnnek. Összeolvadunk velük, és megszűnik a távolság aközött, amit gondolunk, és aközött, ami ténylegesen történik.

A metakognitív, önreflexív működés ott kezdődik, amikor megjelenik egy apró, de sorsfordító lépés: hátralépünk. Nem azért, hogy eltávolodjunk önmagunktól, hanem hogy rálássunk arra, ami bennünk történik.

Ilyenkor már képesek lehetünk ezt mondani:

„Érdekes, hogy rögtön arra következtetek, hogy velem van a baj.”

„Most azt veszem észre, hogy aktiválódott bennem az elutasítástól való félelem.”

„Ez egy lehetséges értelmezés. Vajon milyen más magyarázatok is létezhetnek?”

A külső helyzet nem változott meg. Ami változik, az a tudat „helyzete”.

Megjelenik egy új nézőpont, ahonnan saját gondolataink is megfigyelhetővé válnak.

A kognitív pszichológia ezt metakogníciónak nevezi. 

A mentalizáció elmélete szerint ilyenkor felismerjük, hogy elménk nem közvetlenül a valóságot tükrözi, hanem értelmezéseket alkot róla. 

Az egzisztenciális pszichológia szemszögéből nézve pedig ez az a pont, ahol megszületik a „szabadság lehetősége”.

Nem azért, mert innentől minden helyzetet uralni tudunk. Hanem mert már nem kizárólag a múltbeli tapasztalataink, félelmeink és „automatikus mintáink” vezetik a jelentésalkotásunkat.

A mélylélektan nyelvén azt mondhatnánk: az ego már nem teljesen azonosul a psziché tartalmaival. Megjelenik egy tágasabb tudatosság, amely képes megfigyelni, kérdezni és választani.

Talán ezért olyan jelentős ez a „hátralépés”. Nem egyszerűen arról van szó, hogy jobban gondolkodunk. Hanem arról, hogy a „gondolkodás maga válik a tudat tárgyává”.

Amíg nem látom a saját tudatom működését, addig szükségszerűen a saját szűrőimen keresztül tapasztalom a világot. Amikor azonban maga a gondolkodásom is a figyelmem tárgyává válik, már nemcsak a világot értem mélyebben, hanem önmagamat mint jelentésalkotó embert is.

Az önreflexió ezért több, mint önmegfigyelés. Annak felismerése, hogy én vagyok az, aki jelentést ad a tapasztalataimnak. És ebben a felismerésben rejlik az egzisztenciális szabadság egyik legfontosabb forrása.

Nem abban, hogy megváltoztathatok minden körülményt. Hanem abban, hogy egyre tudatosabban választhatom meg, milyen jelentést adok annak, ami velem történik.

A szabadság nem valahol a jövőben vár ránk. Minden alkalommal megszületik egy pillanatra, amikor képesek vagyunk egy lépést hátralépni, ránézni saját gondolkodásunkra, és feltenni a kérdést:

„Valóban ez az egyetlen lehetséges történet?”