Silent treatment (csendes büntetés) – jelentése, megállítása, erre való konstruktív reakció a párkapcsolatban (1/3)

Mit tehetünk, ha azon kapjuk magunkat, hogy a mi reakciónkban tükröződik a csendes büntetés? Mi a formulája annak, hogy megállítsuk és konstruktív válasszá formáljuk az ilyen típusú viselkedésünket?

A múlt heti cikkünkben megnéztük a silent treatment definícióját, a sorozat második, jelenlegi részében pedig ahhoz szeretnék segítséget nyújtani, hogy hogyan tudjuk lecserélni ezt a reakciót a saját viselkedésünkben konstruktív válasszá.

Viktor Frankl koncentrációs tábort megjárt osztrák pszichoterapeuta írta le számunkra, hogy minden érzelmileg megterhelő ingert egy automatikus válasz követ:

Nézzünk egy példát. Képzeljük el, hogy ma van a házassági évfordulónk, és egész nap kíváncsian és izgatottan vártuk a találkozást a társunkkal. Elképzeltük, hogy biztosan kapunk virágot vagy valamilyen meglepetést, mi is készültünk egy nagyon személyes kis meglepetéssel szerelmünknek. Eljön az este, végre találkozunk, és a szeretetteljes köszöntés helyett a társunk egy puszi után fáradtan dől le a kanapéra és kapcsolja be a tévét. Ez számunkra az INGER. Az automatikus VÁLASZUNK, hogy dühödten ráförmedünk, hogy mégis mit képzel, rácsapjuk az ajtót és sírva kucorodunk be a hálószobába.

Társunk fáradt, nagyon nehéz napja volt, de nem akart minket ezzel terhelni. Az évforduló teljesen kiment a fejéből az irodai bonyodalmak és problémák miatt, ami már napok óta leszívta minden erejét. A jelen reakcióra volt a legkevésbé szüksége, egyébként fogalma sincs, mi ez az egész, ő csak annyit tud, hogy nincs szüksége több feszültségre ma már még itthon is. Kopog a hálószoba ajtaján, kérdezgeti, hogy mi a baj, de semmi válasz. Próbálja kitalálni, mi is lehet a gond, de a napok óta tartó stressz az irodában teljesen elvitte minden kapacitását, nem tud magától rájönni, mi lehet a gond. A kérdések megválaszolása helyett csöndes sírás hangja hallatszik a zárt ajtó mögül. Szomorú, csalódott, összezavarodott, bizonytalan, és fogalma sincs, hogy mit kellene csinálnia. Épp egy csendes büntetést tapasztal, és fogalma sincs, mit vétett.

DE! Viktor Frankl nem állt meg a fenti megállapításnál. Azt mondja, hogy minden Inger és Válasz között van egy SZÜNET, s ebben a szünetben rejlik a szabadságunk és a hatalmunk, hogy tudatos választ építsünk és megválasszuk a viselkedésünket.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Nézzük meg a fenti példán keresztül.

Az INGER változatlan. Egész nap vártuk az örömteli találkozást, izgatottak voltunk az elképzelt meglepetés miatt, amit társunk készíthetett a házassági évfordulónkra. Hazaér, a puszi után ledől a kanapéra és bekapcsolja a tévét. Észrevesszük, hogy egy pillanat alatt egy érzelmi hurrikán kellős közepén vagyunk. ÉS ekkor………az automatikus reakció helyett veszünk egy mély levegőt. És önvizsgálatra indulunk. Ez a SZÜNET. Nem reagálunk még, nem engedjük át a hatalmat magunk fölött az érzelmi hurrikánnak. Klienseimnek azt tanítom, hogy ebben a szünetben kérdezzenek meg maguktól két dolgot: hogy érzem most magam? mire van szükségem?

 A „Hogy érzem magam?” kérdésre való válasz legyen minél precízebb, minél érzékletesebb. De érjük be a jó/rossz opciókkal. Az interneten érdemes rákeresünk az érzelem körre, ahol több tucat érzelem van leírva, ami segíthet nekünk az érzelmeink precízebb megfogalmazásában.

A „Mire van szükségem?” pontos megfogalmazásához tanulmányozzuk kicsit Abraham Maslow szükségletpiramisának 7 lépcsős verzióját.

Tehát, a példánkra visszatérve, hogy érezzük itt magunkat? Csalódottnak? Szomorúnak? Dühösnek? Esetleg ezek közül mindhárom ott van bennünk? Mire van/lett volna szükségünk? Arra, hogy szeretve érezzem magam? (Maslow piramis: Szeretet, elfogadás szükséglet) Vagy arra, hogy azt érezzem, hogy igazán fontos vagyok a házastársamnak? (Maslow piramis: Megbecsülés szükséglet).

Mindezek után tegyünk fel még egy kérdést: A párom hogyan érzi most magát? Neki mire lenne szüksége? – Esetünkben valószínűleg fáradt, és pihenésre, nyugalomra, talán elfogadásra lenne szüksége. Ezen kívül valószínűleg információra is szüksége van – azzal kapcsolatban, amit elfelejtett, s hogy mi zajlik bennünk, biztosan.

Ha megvan a válaszunk a magunknak feltett kérdésekre, válasszuk meg a viselkedésünket, és aztán az alapján lépjünk. Sétáljunk oda a párunkhoz.

1. Fejezzük ki számára, hogy mi történt bennünk, mit vártunk, ami nem teljesült
2. Mondjuk el, hogy most hogyan érezzük magunkat
3. Hogy mire van/lett volna szükségünk
4. Érezzünk együtt vele is, ezt fejezzük ki
5. És ajánljunk megoldást a helyzetre vagy dobjuk fel a közös problémamegoldás feladatát – mindezt bevonva, partnerként, például valahogy így:

„Tudnál figyelni egy kicsit rám, kérlek? Nézd, az a helyzet, hogy ma van a házassági évfordulónk. Egész nap vártam az estét, hogy találkozzunk, bevallom, számítottam rá, hogy meglepsz valamivel – én is készültem. Ehelyett úgy látom, hogy ezt teljesen elfelejtetted. Bevallom, épp a sírás kerülget, nagyon csalódott vagyok, szomorú és dühös is. Nagyon szükségem lett volna arra, hogy érezzem, hogy igazán fontos vagyok neked. Megértem, hogy fáradt vagy, és tudom, hogy stresszes volt az elmúlt időszak neked. Ez rám is hatott, próbáltam nagyon tekintettel lenni erre, emiatt is vártam nagyon a mai napot, hogy most viszont tényleg kicsit én is ott lehetek végre újra a figyelmedben. Most ami történt, azon már nyilván nem tudunk változtatni, de lehetne azt, hogy az estére félreteszünk mindent, rendelünk egy finom vacsit, gyújtunk pár gyertyát és beszélgetünk kicsit egy pohár bor mellett?”

Bármi is a társunk válasza, az egy újabb inger lesz számunkra ebben a helyzetben, szóval ott érdemes ismét egy mély levegőt venni, és beállni egy kompromisszumkereső üzemmódba, hogy olyan megoldást találjunk, amiben a mi szükségletünk is kielégülhet (legalább részben), és a társunké is.

A fenti formula és lépések, ha begyakoroljuk őket, elképesztő erős és hatékony eszközök tudnak lenni a kezünkben arra, hogy a csendes büntetés helyett valóságos kapcsolatban maradjunk a nehéz érzelmek és belső szükségletfeszültségek megjelenésekor is. Nem akarok hazudni, ez iszonyat kemény belső munka. De nagyon megéri. Mert az eredmény annak a megtapasztalása, hogy nem a múltban elszenvedett fájdalmak tematizálják a jelen kapcsolatait is, hanem megéljük a szabadságunkat arra, hogy a jelenben önazonosak, mégis együttműködők legyünk, s az itt és most-ban megoldjuk azokat a feszítő dolgokat, amelyek óriási győzelem-élményt adnak számunkra – az érzelmi hurrikán, a múlt sérüléseinek gravitációja és a kapcsolatunkat fenyegető eltávolodás és kapcsolati magány felett.

Ehhez kívánok sok sikert a következő héten számodra, kedves Olvasó!