Rita, a kapcsolatfüggő, avagy a diagnózis, mint önbeteljesítő jóslat

- Rita vagyok, kapcsolatfüggő – mondta. - Majdnem két évig jártam analízisbe – folytatta automatikusan, mint aki betanulta és szorgalmasan gyakorolta a szövegét.

Nem hagyta, hogy félbeszakítsam, így hát megadtam magam. Ötven perc alatt öt év történéseit, gyötrődéseit és kétkedéseit foglalta csokorba. Rutinosan, akár egy profi. Talán, mert az is volt. Igen jelentős tapasztalatra és gyakorlatra tett szert az elmúlt fél évtizedben. Két terapeutája is volt ez idő alatt. Az első megmondta neki, hogy kapcsolatfüggő, a második kianalizálta belőle, hogy miért vált azzá. Ez utóbbi jó munkát végzett. Aktív közreműködésének eredményeként Rita valamennyi családtagját (a vidéki rokonokat is ideértve) sikerült „gyanúba keverni”. Mindegyiknek volt valami a számláján és mindegyiknek szerepe volt abban, hogy ő kapcsolatfüggő lett. Legalábbis a terapeuta szerint.

Az óra végén – ahogy az jól trenírozott kliensekhez illik – megfogalmazta, mit vár tőlem: segítsek neki abban, hogy ki tudjon végre szállni egy szerelmi háromszögből. Egy olyan kapcsolatot szeretne maga mögött hagyni, ami immár öt éve – ahogy fogalmazott – „fogva tartja”. Szenved benne, mint a kutya, de nincs ereje kilépni belőle.

Rita mindent elolvasott és mindent tudott a kapcsolatfüggőségről. Ez akkor vált nyilvánvalóvá a számomra, amikor – a második óránkon – lényegében egy komplett, jól felépített, tankönyvbe illő esettanulmányként adta elő saját történetét. Nem csupán azt mondta el részletesen, hogyan keveredett viszonyba egy nős kollégájával, hanem azt is, hogy miként viselkedett, mint „kapcsolatfüggő”. Szinte minden egyes lépését, döntését azon nyomban lábjegyzettel is ellátta, kristálytiszta magyarázattal kísérve azokat. Ezek a magyarázatok olyan szakszerűek voltak, hogy egy túlképzett pszichoterapeuta is megirigyelhette volna. 

Mindössze háromszor találkoztunk. Bevallom, kissé megkönnyebbülten vettem tudomásul, amikor bejelentette, hogy Londonba költözik, ott kapott munkát. Azt hiszem, érdemben nem tudtam volna segíteni neki. Rita élő bizonyítéka volt annak, hogy egy diagnózis milyen könnyen válhat önbeteljesítő jóslattá. Persze, én is folytathattam volna a „terápiát” ott, ahol az előző pszichológusok abbahagyták. Meglehet, találtunk volna még olyan családtagot, ismerőst, barátot vagy ellenséget, aki ludas lehetett abban, hogy olyan lett, amilyen. Ám minden további munkálkodásunk csak arra lett volna jó, hogy megerősítse őt reménytelen kapcsolatfüggő mivoltában. Vagy hitében…

Nem tudom, hogy Rita valóban kapcsolatfüggő volt-e. Mert, hogy nem tudom, mi volt hamarabb; a viselkedészavara, vagy egy esetlegesen megalapozatlanul rásütött bélyeg, a diagnózis. 

Gyakran előforduló jelenség ugyanis, hogy a kliensek előbb-utóbb elkezdenek igazodni a pszichológus által definiált problémához, mintegy megerősítve azt. Ilyenkor a kapott diagnózis úgy működik, mint egy önbeteljesítő jóslat. Ha ez így volt, akkor esélytelen lehet valamennyi próbálkozás, amely a „kórisme” ellenében hathat. A nem túl pesszimista, viszont reális jóslatom, hogy Rita kapcsolatfüggőként éli le az életét. Akár az, akár nem. Felcímkézték.

A pszichológusoktól kapott címke jó dolog. Segít eligazodni, megmagyaráz, felment: „nem tehetek róla, ezért nem tehetek ellene”. A címke rossz dolog. Beskatulyáz, gátol, félrevezet. 

Rita öt éve megkapta a „kapcsolatfüggő” címkét. Azóta kapcsolatfüggőként éli a mindennapjait. És soha nem derül ki, vajon tényleg kapcsolatfüggő-e. 

Így hatnak a szavak. A szavak, amelyeket pszichológusok alkottak és pszichológusok mondtak ki. A szavak, amelyek képesek teremteni és rombolni. Teremtenek egy diagnózist és ezzel lerombolnak egy életet. Pedig csak szavak…