Pszichológushoz járás mint a jóllét keresésének (kipárnázott) folyamata

Gyakori elképzelés (és félelem) a segítségkéréssel, konkrétabban megfogalmazva a pszichológushoz fordulással kapcsolatban, miszerint a szakember leginkább majd szembesíti a klienst annak legkellemetlenebb részeivel, kielemzi a szüleit (mit kielemzi, megítéli őket), tulajdonképpen kifacsarja őt a közösen töltött ötven percekben. A következő néhány bekezdésben arról igyekszem írni, hogy bár a felismerés, belátás, illetve az ezekből fakadó átmeneti fájdalom része a folyamatnak, ám a közös munka valódi esszenciája sokkal inkább az empátia, a kíváncsiság, az odafigyelés szavak által megragadható. 

Nem valamilyen tudományos ismeretterjesztő szöveg ez, ami igyekszik bemutatni a segítői folyamatok mikéntjét, inkább mesélni igyekszem arról, hogy én miként tekintek a bevezetőben említett közös munkákra. Reményeim szerint, képes lesz olyan keretbe helyezni a pszichológushoz járást, ami inkább szól esélyekről, lehetséges biztonságélményekről, mintsem rideg kielemzésről, vagy a nagy igazság arcba kapásáról. 

Talán a legevidensebb kérdés, ami felmerülhet, az az, hogy tulajdonképpen mi segít a kliensnek. Én azzal kapcsolatban szkeptikus vagyok, hogy a puszta szembesítés, értelmezés valóban megsegítené a másikat (miközben persze van hozzá fantáziám, hogy el tudjam képzelni ritkább esetben ezt a forgatókönyvet is). Ám ha ennyi lenne az egész, szükségtelennek látszana akár éveken keresztül heti rendszerességgel találkozni a kliensnek és a segítőnek. Mégis arra mutatnak a tapasztalatok, hogy a valós belső változások sok időbe telnek/telhetnek.

Azt hiszem, ennek az okát abban lehet keresni, hogy a kliens-segítő kapcsolat milyensége végül is az, ami a munka lényege. Próbálom egy metaforával érzékeltetni, hogy miként is értem ezt. 

Vegyünk mondjunk egy kamaszt, aki rendszerint, mondjuk hétfőnként felugrik iskola után a lakótelepi nagynénjéhez. Együtt vannak egy-két órát, teáznak akár, de a lényeg, hogy beszélgetnek. A nagynéni megkérdezi, hogy hogy van a kamasz, aki erre mesél arról, hogy mi van vele, hogy mi van benne, amire a nagynéni figyel, kíváncsi rá, érdeklődik, olykor hallgat, olykor hozzászól, sose minősíti a kamasz érzéseit vagy gondolatait, mindezáltal létrehoz egy olyan teret, ahol bármi megfogalmazható. Ahova bekerülhetnek a kamasz legnagyobb félelmei, fájdalmai, vágyai és olykor persze visszajelzések is a nagynénitől. Ám fontos látni, hogy mit ad hozzá a légkör a visszajelzéshez: egy evidens jóindulatot, ami által nyilvánvaló, hogy a kamaszt nem megsemmisíteni akarja a nagynéni, leleplezni, hanem támogatni (ettől persze még ideig-óráig érthető módon megsértődhet rá), egyértelmű továbbá az is, hogy ér nem egyetérteni a nagynénivel egy ilyen kontextusban. Tulajdonképpen a nagyénni ennek a kamasznak a szemében nem a mindentudó felnőtt, hanem az a valaki, aki hozzáteszi a maga őszinteségét, gondolatait, asszociációit a közösen töltött időhöz. Azt gondolom, hogy ennek a kamasznak a későbbiekre nézve meghatározó lesz a nagynénivel töltött idő, mert olyan útravalót kapott a kapcsolatuk milyenségéből, ami később segítheti őt akár abban, hogy mennyire nyitott lehet a saját élményeivel kapcsolatban, akár abban, hogy milyen kapcsolódásokat alakítson ki a körülötte lévőkkel. 

Tán kissé didaktikus metafora ez, de kiérződik reményeim szerint belőle az, ami szerintem egy kliens-segítő kapcsolatra nézve is lényeges. Hogy a fájdalmak például nem úgy történnek jó esetben egy terápiás folyamatban, hogy a segítő kéretlenül hozzávágja a klienshez az adott jellemrajzot, hanem az együtt töltött idő során olyan témák kerülnek elő a közös térben, melyek együttes megismerése, feltárása közben egyszer csak kibukik a lappangó fájdalom. És azt hiszem, hogy a fájdalmakkal való megbirkózás sem egy magányos műfaj, hanem az is (részben persze) ugyanabban a közös térben történik meg - odafordulással, érzékenységgel, empátiával. Ez a rész pedig legalább olyan lényeges, mint az adott felismerés maga, talán ez biztathatja arra az ember belsőjét, hogy fel lehet vállalni a fájdalmakat, félelmeket, mert azok elbírhatók, sőt a vállalásuk felszabadít. 

Pszichológushoz járás mint a jóllét keresésének (kipárnázott) folyamata - ez a bejegyzés címe, miközben a jóllét szó ezidáig egyszer nem került leírásra, bezzeg a fájdalom… Mégis azt gondolom, hogy a lakótelepi nagynéni és a kamasz kapcsolatán keresztül végig a jóllét kereséséről beszéltünk. Mert talán a jóllét valami olyasmit jelent, vagy inkább úgy mondanám, hogy a jóllét feltétele az, hogy őszinte kapcsolatban legyek, lehessek elsősorban a saját érzés- és észlelésvilágommal (el tudjam hinni, meg tudjam érteni azt, amit érzek, azt, amit látok), másrészről a környezetemmel (mindkettőt segíti a nagynéni nyitottsága, őszintesége és figyelme). 

Remélem, ez a rövid írás képes valamennyit formálni azon, hogy miként érdemes tekinteni a segítő folyamatokra, és az esetleges félelmeket képes némiképp eloszlatni.