„A pillangó útja”: önmegvalósítás és önmeghaladás – 2. rész: Mi a különbség az önmegvalósítás és aközött, hogy én megvalósítom magam?

A mai használatban az énünk, az egyéniségünk jelentősége túlzottan felerősödött, ma sokan inkább az „én” megvalósítást értenek az önmegvalósítás alatt. Pedig Maslow eredeti gondolatmenetéhez visszatérve: a szükségletek piramisának csúcsán a spiritualitás, az egységérzés és a transzcendens vagy a transzperszonális szükséglet áll.

Korunkban inkább a jól alkalmazkodó ember maradt, akinek nincsenek gondjai a társadalomba való beilleszkedéssel. Leegyszerűsítve a dolgot azt mondhatnánk, Freud a pszichológia beteg felét alkotta meg, most az lehet a dolgunk, hogy hozzátegyük az egészséges felét is. Ez a szemlélet több lehetőséget ad arra, hogy kézben tartsuk és jobbá tegyük az életünket és magunkat. A kérdést, hogy „Hogyan gyógyuljunk meg?” felválthatja a „Hogyan válhatok egészséges, önmegvalósító és önmeghaladó emberré?”

A klasszikus lélektani megközelítés a problémákat és az olyan negatívnak ítélt érzéseket, mint bűntudat, szorongás, depresszió, frusztráció, feszültség, szégyen, kisebbrendűség – nemkívánatos jelenségnek tartja. Valóban ezek mindegyike lelki fájdalmat okoz, ezért automatikusan nemkívánatosnak tartják őket, és a lehető leggyorsabban igyekeznek „kikezelni” a személyt ezekből. De ezek a tünetek egytől egyig megtalálhatók az egészséges, vagy az egészséges irányba növekvő emberekben is. Ha valakinek bűntudatot kellene éreznie, akkor miért ne tegye?

Az egészség sokkal több, mint a tünetmentesség. Az ember fejlődéséhez néha szükség van bűntudatra, szorongásra, fájdalomra, szomorúságra vagy más negatívnak tűnő érzelemre. A végső jó következmények távlatából nézve ezek szükségesek és néha kívánatosak lehetnek. Van, amikor épp az a betegég, ha az embernek nincsenek tünetei, amikor kellene hogy legyenek! Néha, amit a pszichológia „normálisnak” nevez, az az átlagosak pszichopatológiája.

Ha nem engedjük meg, hogy valami fájjon, és megvédjük magunkat a fájdalomtól, akkor kiderülhet, hogy ez a túlvédés megakadályozza lelki fejlődésünket, belső természetünk kibontakozását.

A személyközpontú pszichológia abból indul ki, hogy mindenki képes fejlődésre, és van bennünk egy felfelé irányultsági törekvés, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból és a helyzetekből, amit életünk során átélünk. Rogers ezt a képességet szakszóval „fejlődési potenciál”-nak nevezte. Ez azt is jelenti, hogy a személyiségfejlődésünk egész életünkön át tartó folyamat, és jó esetben egyre érettebb felnőtt válik belőlünk.

A pillanatnyi énképünk tartalmazza azokat a jellemzőket, amiket a jelenben gondolunk magunkról és az ideális énképünk az, amit szeretnénk elérni. Az önmegvalósítás során közeledhetünk az ideálunkhoz, vagy akár megváltoztathatjuk arról a fejünkben élő képet. Mindkettő lehet a fejlődés útja, és közelebb vihet az önmegvalósításhoz, majd az énünk meghaladásához.

Az önmeghaladás és önmegvalósítás nem csak egy folyamat, hanem egy cél is lehet, ám sohasem érhető el teljesen. Az önmegvalósító ember nem önmagát, az énjét (egoját) valósítja meg, hanem kész a fejlődésre felfelé, a spiritualitás felé; és befelé, a mélyebb énje felé irányulni, egy teljesebb életet kibontakoztatni magában és környezetében is. Vagyis kiteljesedik az élete és beteljesíti létezését.

Az önmeghaladás egy másik formájáról így ír Jung: Az élet legsúlyosabb és legfontosabb problémái megoldhatatlanok. De ennek így is kell lennie, mert ezeket a problémákat nem megoldani lehet, hanem felülemelkedni rajtuk. Vagyis kinőhetjük őket, mint a gyermek a cipőt.

(A cikksorozat Kádár A.: A pillangó útja: megújulás, átalakulás, szárnyalás  c. írása, V. Kast könyvei, A. Maslow: A lét pszichológiája felé, Bagdy Emőke: Spiritualitás, egészség, boldogság előadása alapján készült)