Nem minden pihenés pihentet. Van, amikor a leállás inkább feszültséget hoz, mintsem megkönnyebbülést.
Ennek egyik oka, hogy az idegrendszer tartósan magas aktivációs szinten működik. Ha valaki hosszabb ideje túlterhelt, sok feladat között egyensúlyoz, nyomás nehezedik rá, a „készenléti állapot” válik megszokottá. Ilyenkor a leállás nem megnyugtató, hanem szokatlan – sőt, olykor kellemetlen.
Ehhez gyakran társul a folyamatos mentális pörgés is. A fejben futó listák, „mi van még hátra” típusú gondolatok azt az érzetet keltik, hogy a pihenés nem indokolt, vagy nem biztonságos. Mintha a leállás egyet jelentene azzal, hogy kicsúszik a kontroll a kezünkből.
Sokszor tanult minta is áll mögötte. Ha korábban a teljesítményhez, hasznossághoz kapcsolódott az értékesség érzése, akkor a pihenés könnyen bűntudattal társulhat. Ilyenkor nemcsak a test nem tud ellazulni, hanem belül is megjelenik egyfajta feszültség: „ezt most nem kellene”.
Mit lehet tenni?
Első lépés lehet a felismerés, hogy a nehézség nem a pihenéssel van, hanem azzal, hogy az idegrendszer még nincs készen a lelassulásra. Nem kell erőből „jól pihenni”.
Segíthet, ha nem hirtelen próbálunk meg teljesen leállni. Egy rövid séta, könnyű mozgás, vagy akár egy tudatosan lassabb tempójú tevékenység segíthet lelassítani.
A pörgő gondolatok sokszor nem azért maradnak velünk, mert „nem csináljuk jól”, hanem mert még van bennük valami, amit az agyunk fontosnak tart. Ilyenkor nem mindig a leállítás segít, hanem az, ha egy kicsit „kivesszük őket a körforgásból”. Például azzal, hogy leírjuk, ami ismétlődik, vagy kimondjuk magunknak: „ezzel majd később foglalkozom”.
Az is segíthet, ha nem rögtön a teljes nyugalmat várjuk el magunktól. A lelassulás gyakran nem egy lépésben történik. Inkább fokozatosan: először csak egy kicsit csökken a tempó, majd idővel megérkezik a valódi pihenés is.
Sokszor már az is változást hoz, ha nem akarjuk mindenáron „jól csinálni” a pihenést.
Ha megengedjük, hogy eleinte kicsit nyugtalan, töredezett legyen. Bele fogunk majd jönni.
Komment írása