Ördögi részletek (is) vezetnek szakításhoz

Ébresztőóra, fogkrémes tubus, WC ülőke. Hogy mi bennük a közös? Használati tárgyak. És nem utolsó sorban válóokok. Pontosabban a leggyakoribb párkapcsolati krízisek szimbólumai. Olyan eszközök, amelyek – szó szerint – a kézzel fogható valóság szintjére emelik az egykori szerelmesek között húzódó, mélyben gyökeredző, áthidalhatatlan ellentéteket. Vajon az apróságnak tűnő különbözőségek miért vezetnek szakításhoz, míg a „hivatalosan” össze nem illők kapcsolata miért állja ki az idő próbáját? Elárulom.

Lilla levélben fordult hozzám. Azt írta, azért így, mert szégyelli, hogy ilyen „piti dologban” kér segítséget, meg hogy voltaképpen abban sem biztos, hogy egyáltalán problémának nevezhető-e az, ami mostanában megkeseríti a mindennapjait. Mégis úgy érzi, szüksége van tanácsra, mivel attól tart, hogy ez a „kis semmiség” a kapcsolatuk első koporsószöge lehet.

Majdnem egy éve annak, hogy Lilla megismerte a párját. Igazi „meglátni és megszeretni” típusú kapcsolatnak indult, és voltaképpen nincs is semmi baj velük. A szenvedélyük még mindig izzik, imádnak együtt lenni. A problémák akkor kezdődtek, amikor néhány hónapja összeköltöztek. Szinte azonnal kiderült, hogy míg ő későn kelő-fekvő „bagoly” típus, addig a párja igazi „pacsirta”, a reggeli kávéjának elmaradhatatlan háttérzaja a madarak hajnali csicsergése. Eleinte nem is tulajdonítottak nagy jelentőséget ennek az apróságnak, sőt, a párja még most sem érzi, hogy ez megoldandó gond lenne. Lilla aggódik, szorong, emiatt pedig egyre rosszabbul érzi magát.

Nem tudtam megnyugtatni. Hiába válaszoltam a levelére szinte azonnal, biztosra vettem, hogy nem ezt várta tőlem. Persze, nem rohantam le rögtön azzal, hogy „ha elolvasta válaszomat, kezdjen pakolni, mert ez a kapcsolat halálra van ítélve”, pedig talán célravezető lett volna. Ehelyett hosszasan ecseteltem neki a kétféle bioritmus kialakulásának mikéntjét, aminek nagyjából az volt a lényege, hogy ezek olyan (génjeinkben, és a korai szülői minták követésével) belénk kódolt tulajdonságok, amiket még egy olyan átnevelőtáborban sem tudnának megváltoztatni, ahol a napi program szerves részét alkotja a vérátömlesztés. Egyetlen gyenge próbálkozásom volt csupán arra, hogy megkíséreljem a tanácsadást: jobb híján azt javasoltam, próbálják úgy szervezni a napjaikat, hogy – tekintettel az eltérő ritmusukra – az ébrenléti időszakokat töltsék tartalmasan és együtt.

Néhány héttel a levélváltásunk után üzenet érkezett. Rövid volt és lényegre törő: „Köszönöm, hogy megpróbált segíteni, de ez a kapcsolat a legprofibb logisztikával is menthetetlen volt.” Hozzátette azonban azt is: „…tovább lépek és keresek egy hozzám illő baglyot.” Nem tudom, mi vezetett végül is Lilla döntéséhez, csupán sejtem, hogy nem a levélben megfogalmazott „bioritmikus” összeférhetetlenség. Ez ugyanis önmagában valóban kevés ahhoz, hogy szétszakítson egy szerelmespárt. Ahhoz viszont elég, hogy – mint valami sajátos vészcsengő – előre jelezze a várható bajt.

Bagoly mondja pacsirtának: rakjunk fészket!

Lilla most már tudja: amit ő „piti dolognak” titulált, igenis valós probléma, mégpedig abból a fajtából, amely párok tömegeit érinti. Tehát a levélíró „bagoly” által érintett apróság közügy. Mégpedig olyan, amelyről nem, hogy érdemes, de egyenesen muszáj beszélni, mert, ha az éppen egymásba szerelmesedők – tegyük fel, olvassák ezt az írást – tudják, melyek azok az apró, de beszédes jelek, amelyekre figyelni kell, talán nem álmodoznak fölöslegesen a holtomiglan-holtodiglanról.

Noha az említett bagoly-pacsirta jelenség mellett górcső alá helyezhetnénk a pénzhez való viszonyulást, a családi rituálékhoz való ragaszkodást, a hideg, avagy a meleg hálószoba preferálását, a lényeg ugyanaz. Olyan aprónak tűnő ellentétek, amelyekről a szerelem fellángolásának közepette nem veszünk tudomást, ám később szakítópróbává tudatosulnak.

Visszatérve Lilla történetéhez: az eltérő bioritmus túlmutat önmagán, jóval többet jelent annál, mint hogy a pár egyik tagja éppen az egyik oldaláról a másikra fordul a pihe-puha ágyban, míg a másik már energiaszintje csúcsán, aktívan reggeli tornázva tervezi a napi teendőket. A bioritmus – bár speciális, nem, vagy csak nehezen változtatható egyéni tulajdonság, jelzőérték szempontjából hasonlít a pénzügyi kultúrához, a nevelési elvekhez, avagy a különböző értékrendek megnyilvánulásához.

A fiatal levélíró a saját kárán, de megtanulta, hogy ezek a kezdeti, zavaró eltérések valami mélyben gyökeredző, áthidalhatatlan ellentétekre utalhatnak. A „bagolyság” és a „pacsirtaság” ugyanis nem csupán egy hangulat, amelyet a szerelmünk kedvéért könnyedén tudnánk változtatni, hanem a legtöbb embernél személyiségjegy. És mint ilyen, tudható, hogy a kialakulásáért a géneket és a kora gyermekkorban tapasztalt mintákat lehet okolni. Egy földműves család gyermeke nagyobb eséllyel válik pacsirtává, mint egy bohém, művész házaspár sarja. Ráadásul ezekhez a személyiségjegyekhez további személyiségjegyek társulnak. Kivételesen a tudományos vizsgálatok – a várakozásokkal ellentétben – nem cáfolták, hanem megerősítették a társadalmi sztereotípiákat: azt találták, hogy a pacsirták pontosak, megbízhatóak, szabálykövetők és – tessék megkapaszkodni – introvertáltak (azaz zárkózottak). Ezzel próbáljon konfliktusmentesen szerelmi fészket építeni egy szétszórt, a pontosságot minimum rugalmasan kezelő, öntörvényű és extrovertált (nyitott, barátkozó) bagoly! Lássuk be; ez nem fog menni! A bagoly és a pacsirta „összebútorozási” lehetetlensége voltaképpen azt hivatott a naiv szerelmesek tudtára adni, hogy egy vidéki, földműves család utódja aligha lesz képes jól működő kapcsolatot kiépíteni egy bohém művész szülők gyermekével.

Csendes ellentétek és ordító különbségek

Az elenyészőnek tűnő ellentéteket sem a szerelmesek, sem a szerelem, sem az idő nem képes feloldani. Az értékek, a családi mintázatok ugyanis a lelkünkbe égtek és csendben, de drasztikusan behatárolják a párkapcsolati lehetőségeinket. Úgy lehet leginkább elképzelni ezeket, mint egy rendezőt, aki láthatatlanul és – általában – csendben ül a nevével felcímkézett direktori székben és úgy instruálja a szereplőket, hogy a forgatókönyvben leírtak szóról szóra megvalósuljanak.

Jogosan vetődik fel a kérdés: honnan tudjuk, hogy az életünk forgatókönyvét (az ezotériára fogékonyabbak ezt hívják Sorsnak, avagy Karmának) „színpadra” állító rendező mindig és mindenhol ott van és soha nem megy szabadságra? A válasz banális: a veszekedésekből. Amikor egy pár hangosan vitázik, voltaképpen a „rendező” életjelet ad magáról, a létezéséről, a családi konfliktus-megoldási minták megelevenednek. 

„Ha még nem volt igazi veszekedés köztetek, nem ismeritek még egymást!” Dédszüleink ezen intelme évtizedeken át tartó pszichológiai kutatások eredményét összegzi. Kiderült ugyanis, hogy a vita hevében átmenetileg kontrollvesztett állapotba kerülünk, és ilyenkor bizony felszínre törnek olyan mondatok is, amelyekre utólag riadtan és szégyenkezve gondolunk vissza. Akárcsak egy olcsó horrorfilmben, feltesszük a kérdést: „ki mondta ezt, ki beszélt a számmal, ki használta a hangomat?”

Hadd nyugtassak meg mindenkit, aki attól tart, megőrült, mert úgy gondolja, „idegenek szállták meg a lelkét és az agyát”! Szó sincs ilyenről! Az amúgy igen gyakori jelenség hátterében azok a családi „forgatókönyvek”, szakszóval szkriptek állnak, amelyek generációról generációra adódnak, és sok esetben kíméletlenül meghatározzák, hogy a különböző helyzetekre hogyan reagálunk. A családi mintázatok öröklődése ellen nem tudunk mit tenni, csak azok hatásait tudjuk mérsékelni azzal, hogy tudatosítjuk magunkban. Ezzel hatalmas szívességet teszünk a gyermekeinknek is: jelesül megállítjuk a generációkon áthúzódó traumák egy részét.

Persze azért ne essünk át a ló túlsó felére és ne javasoljuk, hogy a kezdő szerelmesek sírva rohanjanak haza, ha az együtt töltött első héten kiderül, nem azonos a filmes ízlésük, avagy a paradicsomlevest egyikük sósan, a másik édesen szereti. A kulcsszó minden esetben a „személyiségjegy”. Ezen ugyanis nem, vagy csak nehezen lehet változtatni, mint ahogy a családi mintázatok diktálta értékeken és konfliktus-megoldási módokon sem.

Mindezek alapján adódik a felvetés: ha ilyen apróságokon képes „elhasalni” egy tökéletesen induló kapcsolat, akkor miért és főleg hogyan működhet akár tartósan is az, amelyben szinte ordító különbség van a szerelmesek között? Amilyen összetettnek tűnik a kérdés, annál banálisabb a magyarázat. Míg az „apróságokon” megbukó kapcsolatok halálos ítéletét az ellentétek lényegének tudattalanban való megbúvása írja, addig a nyilvánvalóan furcsa párok tagjai közötti különbség mindenki számára nyilvánvaló. És ez a megoldás kulcsa is egyben. Annyira nyilvánvaló, hogy a szerelmesek a kapcsolatuk legelején arra kényszerülnek, hogy megvívják a legnagyobb csatáikat a közvetlen és tágabb környezetükkel, elfogadtatva velük a sajátos duettjüket. Ez pedig nagyon hamar szövetséggé kovácsolja a párt, mégpedig olyan szövetséggé, amely nagyobb eséllyel dacol a későbbiekben felmerülő problémákkal. Egyszerűen fogalmazva ezek a párok már a kezdet kezdetén ellenállóbbak lesznek a kapcsolati krízisekkel szemben.

Hiába minden tudás, vizsgálat, tapasztalás, nincsenek egységes receptek arra, hogy az ellentéteket miként kell és lehet csökkenteni, mint ahogy arra sincs kőbe vésett szabály, hogy melyek azok a különbségek, amelyek nem szétválasztják, hanem mindennél jobban összekötik a szerelmeseket.

Szigeti Ildikó

krízistanácsadó szakpszichológus