Önmagunk iránt tanúsított részvét: Egy lépés az önszeretet felé

Részvét akkor jelenik meg bennünk, ha tudatában vagyunk mások szenvedésének, és felébred bennünk a vágy, hogy könnyítsünk fájdalmukon. Az, hogy mások iránt könnyedén érzünk részvétet, még nem jelenti azt, hogy magunk iránt is ilyen könnyen menne. Ennek oka lehet az a téves meggyőződés, hogy az önmagunk iránt érzett részvét szánalmas és önző dolog, így inkább nem veszünk tudomást fájdalmunkról, s akár elfojtjuk azt. Gondoljunk arra, ha megtagadjuk fájdalmunkat, megtagadjuk magunkat. Valóban ezt akarjuk? Hosszasan sorolhatnánk az ezzel kapcsolatos téves elképzeléseket, mint például: ha a szüleim és a számomra fontos mások szótlanul tűrik a fájdalmat, akkor bizonyára ez a helyes, és nekem is így kell tennem. Az önrészvét és önegyüttérzés választásakor egész hitrendszerek kérdőjeleződhetnek meg, ezért nagy lehet bennünk az ellenállás.
Az önmagunk iránti részvéttel magunk mellett döntünk, ahelyett, hogy erőszakot tennénk saját fájdalmunkon. Eldöntjük tehát, hogy elfogadjuk fájdalmunkat és tudomást veszünk róla, hogy figyelmet, szeretetet és kedvességet tanúsítunk önmagunk iránt.
Amikor szenvedünk, arra kapunk lehetőséget, hogy megnyissuk a szívünket saját magunk előtt, hogy valóban együtt legyünk önmagunkkal. Ez nem önzőség, sőt, éppen ez szavatolja azt a készségünket, hogy másokkal is őszintén, elfogadóan, feltétel nélkül tudjunk együtt lenni.
A részvéthez ugyan hozzátartozik a fájdalom enyhítésének vágya, de nem az a célunk, hogy megszüntessük azt. A részvétben az együtérzés a lényeges, hogy általa anélkül lássuk és érezzük fájdalmunkat, hogy el akarnánk tüntetni azt. Elfogadjuk fájdalmunk valóságát, nem pedig ellenállunk neki, és így a tanítást is képesek vagyunk meglátni benne. Ha a fájdalom megszüntetésére törekszünk, azzal azt a meggyőződésünket erősítjük, hogy a fájdalom érzése nem helyénvaló, nem elfogadható. A szenvedés megszüntetése helyett tehát szeretettel, kedvesen és elfogadással fordulunk önmagunk felé, ezáltal hagyjuk megélni és feldolgozni fájdalmunkat. Az elfogadás vezet a gyógyuláshoz, nem pedig az ellenállás.

Az önmagunk iránti részvéttel bármely helyzetben élhetünk, melyben kellemetlen érzelmek merülnek fel. Minden alkalommal, amikor így teszünk, az önmagunkkal való kapcsolatot erősítjük.

Időt szánunk az elcsendesedésre, és teret adunk a kellemetlen érzelmeknek, hogy megfigyelhessük és elfogadhassuk őket. Megkeressük a fájdalom gyökerét, hogy mi táplálja azt. Megfigyelhetjük, hogy mi minden merül fel a szenvedésünkkel kapcsolatban. Ez lehet érzés, gondolat, kép, bármilyen benyomás. Tudomásul vesszük ezeket és megnézzük, mit akar közölni általuk a fájdalmunk. Talán azt, hogy nem figyelünk eléggé önmagunkra, vagy olyasmit teszünk meg, ami számunkra egyáltalán nem esik jól, esetleg hagyjuk, hogy határainkat érzéketlenül átlépjék. Közben igyekszünk végig fenntartani az elfogadásunkat, ezzel kifejezve, hogy érzelmeink validak.  Megengedjük magunknak a sírást, majd megpróbálunk őszinte vigaszt nyújtani önmagunknak, akár olyan szelíden, mintha egy kétségbeesett kisgyermeket vigasztalnánk.

Ezzel a gyakorlattal egy nagy lépést tehetünk önmagunk (szeretete) felé.